Még én sem vettem meg minden ajándékot. Még egy utolsó roham számomra is hátravan. De már nincs sok időm végiggondolni az elmúlt egy évet, hogy kire mennyire figyeltem oda, hogy ne valami közhelyparádét adjak neki az Úr születését ünneplendő. De mit kapunk mi?
Nem akarom olyan lózungokkal koptatni a Kontra oldalát, mint hogy a karácsony nem a vásárlásról szól, meg hogy szeretteinkre koncentráljunk, ne a fogyasztásra. Ezt úgy gondolom, hogy aki itt van, az tudja.
A karácsony ünnepe viszont sokkal többet érdemel, mint holmi egynapos befelé fordulás és az éjféli mise.
Nem véletlen, hogy a katartikus nagy ünnepeinket megelőzi egy felkészülési időszak. Tavasszal ez a nagyböjt, most pedig az advent kicsit több mint négy hete. Utóbbi nem azért tart ilyen sokáig, hogy ne feledkezzünk meg egyik harmadunokatestvérünkről sem, mikor bazári vásárfiát hozunk, hanem azért, mert az ünnepre nekünk is fel kell készülnünk. Ez egy olyan néhány hét, amikor lehetőségünk van arra, hogy az istentelen modernitásban apró lángokként legyünk jelen, melyek fényét a bensőnkből fakadó megélt hit, a szentséggel való kapcsolat adja.
A vásárlások, a múló evilági dolgok iránti hajszában kiüresedik maga az ember is, és ez a múló ünneplés szintén nyomban kihunyó szeretetben adatik vissza nekünk, ha nem vigyázunk.
A karácsonyi vacsora elmúlik, az éjféli mise véget ér, a karácsonyi felkészülésre pedig ismét egy évet várhatunk, de mi egyedül maradunk a kongó ürességben, ha nem töltjük meg a Megváltó végtelen szeretetével.
A télből van még két-három jó hosszú hónap, amelyek vigasztalanul, lassan, sötétben és hidegben vándorolnak a tavasz felé. A hetek vánszorgó egyhangúságában szívünket viszont csak a legteljesebb és legtökéletesebb szeretet melengetheti, amit az Emberfiától kapunk. Ezért emeljük föl szívünket még most, hogy teljes valójában fogadhassuk Jézust, aki velünk lesz akkor is, mikor az utolsó díszt is elcsomagoltuk, és a karácsonyfák már kiszáradva várják az ítéletüket.
