Bár nem vagyok híve a teljesen céltalan konzervativizmus-bajnokságnak, de megfogadom a néhai Roger Scruton tanácsát: csináljunk teljesen haszontalan dolgokat. Ezt fogom tenni.
Az igazikonzervativizmus afféle slágertéma minden uborkaszezonban, ha más dolgunk éppen nincs. Nemrég ismét előkerült a téma, az itt jelenlévő Lánczi Andrásról sikerült mellékelni hozzá egy igen dehonesztáló karikatúrát. Az orgánumot kegyeleti okokból nem fogom emlegetni, Lánczi András pedig mégiscsak valaki - és itt jobb, ha befejezem a mondatot.
Az „igazikonzervativizmus“ vitatémája már önmagában is jelzi, hogy egyes, politikailag kevésbé sikeres irányzatok mennyire közel kerültek a liberálisokhoz és a baloldalhoz a logikájukban.
A „ki az igazi konzervatív“ és hasonló megfejtések meglehetősen ideologikusak, és úgy tűnik, ez is import-termék, mert ideologizáló konzervatívokat leginkább az Egyesült Államokban találunk.
Az igazikonzervativizmusról szóló értekezések arra irányulnak, hogy „tisztázó vitákat“ kezdeményezzenek, melyek során el lehet különíteni irányzatokat, szektákat, a nem helyesen gondolkodó, „nem igazi konzervatívokat“ ki lehet átkozni stb. Nos, az ilyen „tisztázó viták“, „alapelvek tisztázása“ pont azok, amiket a konzervatívok születésük óta rühellnek. A konzervatív habitus ugyanis épp az ilyen „tisztázó vitákkal“ szemben alakult ki. A konzervatívok nem vitatkoznak, legalábbis nem egymással vagy nem komolyan.
(Noha a magyar kormánypárt nem vagy ritkán nevezi magát konzervatívnak, érdemes ránézni a bázisára: a radikális nacionalistától a többé-kevésbé nemzeti liberálisig sok minden megtalálható benne.)
Az, hogy beszélhetünk az „igazikonzervatívok“ és a nem igaziak - új jobboldaliak, alternatív jobboldal, a neók és paleók stb. - vitájáról, azt jelzi, hogy régi kísérlet a konzervatív habitusból ideológiát csinálni.
Nézzük, mik az igazikonzervatívok jellemzői!
1. Jellemző rájuk egyfajta irtózás a hatalomtól, a hatalom erkölcsi megvetése
A hatalom ab ovo erkölcsi megvetése a politika megvetése. Ez közös mindenféle irányzatban (akár konzervatívnak nevezi magát, akár nem), amely önmagában látja a hatalom intellektuális és erkölcsi korlátozásának forrását, akár megvalósul ez, akár nem.
Ám az „antipolitikai“ meggyőződés a liberalizmusból származik, és nem a konzervatív gondolkodásból. Amennyiben a konzervatív vagy jobboldali politika a valóságból indul ki, és ennyiben szükségszerűen „realista“, úgy nem irtózhat reflexszerűen a hatalomtól.
A konferencia mottójaként szolgáló „sikeres konzervatívok“ kitétel nem alapulhatna a valóságon, ha a konzervatívok egy molyoló szekta volnának, és ha a jobboldal nem szerezte volna és tartaná meg immár 12 éve sikeresen a hatalmat. A politikában hatalom nélkül csak az önnön nagyszerűségünkbe és igazságunkba vetett hit marad - ahogy az igazikonzervatívok meg is szokták fogalmazni ezt: hiába vannak pár tucatnyian, és hiába van a hatalom a számukra nem kedves jobboldalnál, övék az Igazság. Tehát az Igazság a kevesekhez menekült.
A hatalomellenesség értelmiségi termék, de megfelel egy tömegigénynek, amely az aktuális hatalommal való egyet nem értésében saját erkölcsi kiválóságát látja.
Az egyébként nem konzervatív Hannah Arendt ezt remekül fogalmazta meg.
„Ám ami a politikával szemben manapság elterjedt előítélet igazi csattanóját illeti: a menekülés a kábulatba, a cselekvésre való képesség hiánya iránti kétségbeesett vágy akkoriban még azon szűk réteg előítélete és privilégiuma volt, akik osztották Lord Acton véleményét, amely szerint a hatalom korrumpál, az abszolút hatalom pedig abszolút módon korrumpál. Senki sem látta Nietzschénél jobban, hogy a hatalom ilyen elítélése igenis megfelel a tömegek még artikulálatlan óhajainak (…)”
Az igazikonzervatívok idealizált képe szerint a szellem szférájából kell eljutni a hatalomig, csakhogy a hatalomhoz vezető út sohasem ennyire egydimenziós. Kétségtelen, hogy kell hozzá szellemi teljesítmény - de vajon a politikai teljesítmény (amit az értelmiségiek vonakodnak elismerni) nem az?
Továbbá érdemes kissé önkritikusan tekinteni magunkra, amikor olyanokat mondunk, hogy „mindent átpolitizáltak“, vagy „totalizálták a politikát“. Az természetesen igaz, hogy a konzervatívok bármely tevékenység totalizálását elvetik, hiszen a pluralizmus az elvek és gyakorlatok sokszínűségén alapul - nem csak a politika létezik. Ám amikor ilyeneket mondanak közéleti szereplők és értelmiségiek, nem lehetséges, hogy ez csak rájuk igaz? Az emberek többsége nem foglalkozik nap mint nap a politikával, sőt sokan vannak, akik soha nem foglalkoznak vele. Az, hogy a politikailag fertőzöttek (mint mi is itt) foglalkozunk vele, nem teszi igazzá, hogy mindenki ugyanebben a buborékban él.
A politika totalizálása továbbá nem a konzervatívok, hanem a haladárok „érdeme“ - onnantól kezdve, hogy kihirdették, miszerint „the personal is political“, valóban minden politika lett a táplálkozástól kezdve a szexualitásig.
Az igazikonzervatívok elkövetik azt a hibát, amit az értelmiségiek és az ideológiai irányzatok rendszeresen: van egy ideális képük arról, hogy néz ki egy konzervatív világ, és ha ahhoz nem passzol a jelenlegi Magyarország, akkor az nem is konzervatív (bár ez talán nem akkora tragédia).
Pedig megelégedettségre lenne ok, a közgondolkodásban jobboldali konjunktúra van. Ma az emberek relatív többsége így vagy úgy jobboldalinak mondja magát; nagyjából 80 százalékuk szerint egy kormánynak feladata a keresztény kultúra megvédése (ez kb. 20 százalék körül volt a 90-es években); hasonló konszenzusnak örvend az illegális bevándorlás és az LMBTQ-lobbi elutasítása. Ezekről az arányokról nyugati konzervatív barátaink csak álmodoznak.
2. Szerintük a tegnap liberalizmusa a ma konzervatív politikája
Az igazikonzervatívok nem is annyira titkon szeretnének liberálisok lenni: a „liberális hagyományt“ veszik védelmükbe. Ez azonban igazolja a konzervatívokkal szembeni azon kritikát, amely szerint mindig csak mennek az események után, és maximum lassítani tudnak vagy akarnak a haladár folyamatokon. Kétségtelen, hogy számos megszívlelendő gondolatot találhatunk régi liberálisok írásaiban, sőt manapság is egyetérthetünk olyan centrista liberálisokkal, mint amilyen Jordan Peterson, ám ettől nem kell centrista liberálisokká válnunk. És sose feledjük, hogy a korábbi liberálisoknak voltak konzervatív vitapartnereik, és talán az ő érveiket is érdemes mérlegelnünk.
A konzervatívoknak nem az a dolguk, hogy a „klasszikus liberalizmust“ megvédjék a „progresszív liberalizmustól“ - ez legyen a klasszikus liberálisok dolga, ha akadnak még ilyenek.
A korai liberálisokkal vitatkozó konzervatívok sok esetben felfedezték a „választó vonzódást“ a liberálisok és a haladárabb irányzatok között - sokuknál volt a liberalizmus a kapudrog a marxizmushoz és a szocializmushoz (lásd JS Mill munkásságát).
A konzervatívoknak vagy jobboldalnak az itt és mostban kell cselekedniük, a partikularizmust kell képviselniük, nem pedig egy reakciós utópiát követni, amivel az „igazikonzervatívok“ - alaptalanul - vádolják őket. Sőt: mintha az igazikonzervatívok képzelnék magukat a 19. századba, vagy találták volna meg a St. James Parkot valahol Belbudán.
3. Intézményelvűség, populizmus-ellenesség és elitizmus
Az intézmények védelme indokolt abban a konkrét helyzetben és helyen, ahol épp a forradalom részéről éri támadás őket - ám kortól és helytől elszakítva abszurdnak tűnik. Az igazikonzervatívok úgy ragaszkodnak dogmatikus módon az intézményelvűséghez, mintha az elmúlt hetven évben a baloldal nem hajtotta volna végre Mao „nagy menetelését“ az intézmények területén. A stratégiájuk sikeres volt, elfoglalták az egyetemeket, a szórakoztatóipart, a médiát, miközben a konzervatívok a gazdasággal voltak elfoglalva. (Dokumentálva Allan Bloomtól Roger Kimballig sokak által.)
De hozhatunk itthonról is példát: a posztkommunisták a rendszerváltás után „konzervatív“ érveket kezdtek használni, hiszen ők védik a status quot. A kérdés az, hogy bármelyik status quo védelme konzervatív? Ezt a dogmát még azok sem tudták tartani, akik elvileg egy status quo mellett érveltek. És ismerjük Lampedusa maximáját is: ahhoz, hogy minden így maradjon, mindennek meg kell változnia. Még egy status quo védelme sem indok a változtatás szükségességének tagadására.
Továbbmegyek.
Leo Strauss mutatott rá a konzervatív gondolkodás egyik belső ellentmondására: a dédelgetett hagyomány, nyugodt erő, a szokásos és ismert, amit védenek, sosem jöttek volna létre törések, radikális változások, felfordulások, forradalmak, szentségtörések nélkül.
Mehetünk régebbre is, hogy ne mindig Thatcher és Reagan ékeskedjen radikális konzervatív példaként: a konzervatívok által hivatkozott hagyományban mondhatjuk, hogy Szókratész és Jézus előkelő helyet foglalnak el. Csak, ugye, nem Szókratészről szoktak beszélni, hanem „klasszikus gondolkodásról“ és „keresztény hagyományról“, így e kifejezések szépen elfedik azt a radikálisat, amin alapulnak. Ha Szókratész és Jézus nem lettek volna „szentségtörők“, nem rúgták volna föl a megszokottat, akkor nem lett volna szükség sem bürökpohárra, sem keresztre.
A partikuláris helyzetben kell helyesen, többé-kevésbé ésszerűen dönteni. A partikuláris helyzet olykor megkívánja a „radikális“ cselekvést, amit az ideológiai pozícióból beszélő igazi konzervatívok elutasítanak. Az ellenforradalom tipikusan ilyen helyzet - de amikor minden intézményt felforgattak, és nincs intézményes rend, milyen intézmények fognak rendet tenni? Nem tudjuk ráhívni a rendőrséget a terroristákra, ha ők a rendőrség. Az ideológiai pozíciók, így a konzervativIZMUS mint ideológia is a hétköznapi valóság viszonyai között mondanak csődöt. A különleges helyzetek különleges cselekvést kívánnak meg, nem is beszélve a kreativitásról, amelynek lehetőségét az előre fixált ideológiai pozíciók kizárják.
És van létjogosultsága a radikális cselekvésnek (és az egyszerűségnek): olykor át kell vágni a gordiuszi csomót.
Az igazikonzervatívoknak nem tetszenek az új struktúrák, új intézmények, új hatalmi centrumok, bár állításuk szerint a posztkommunista struktúrák és intézmények leváltása indokolt volt. Ezt valamiféle „radikalizmus“ nélkül aligha lehetett volna végrehajtani, és kérdés, milyen pozícióból bírálják a jelenleg létezőket.
Az természetesen igaz, hogy minden berendezkedés vég nélkül bírálható, és mindenki találhat benne kedvére neki nem tetsző elemeket. De csak reméljük, hogy az igazikonzervatívok sem felejtették el azt az igazságot, hogy minden emberi berendezkedés tökéletlen, ezért is kritizálható vég nélkül - nincsen tökéletes berendezkedés, tökéletes intézmények, tökéletes elit meg pláne nincs.
Nincs olyan rezsim, ami mindenkinek mindenben maradéktalanul megfelelne. Ilyesmiben a haladárok, liberálisok, utópisták hisznek. Sosem fog faltól falig érni a politikai konszenzus. Amennyiben valaki tökéletes rendszert képzel el, vagy modellként tekint valamelyik távoli rendszerre, amelyet tökéletesnek tekint, úgy távol áll attól, ahogy a konzervatívokat ismerjük, és inkább utópistának nevezhető.
És ne felejtsük el, hogy a konzervatívok hangsúlyozzák a személyes felelősség és döntés fontosságát, azt pedig kifejezetten nem szeretik, ha ezt megpróbálják elmismásolni „struktúrák“ és „intézmények“ mögé bújva. Döntéseket ugyanis - ha tetszik, ha nem - csak emberek tudnak hozni, intézmények nem. A konzervatívoknak is vannak hősei, és ezek nem meglepő módon emberek, nem pedig személytelen mechanizmusok.
Természetesen vannak intézmények, amelyek védelmet érdemelnek a konzervatív politikától, ám ezeket itthon meg is kapják - így a családok, az egyházak. Valószínűleg az igazikonzervatívok nem is ezekre gondolnak, hanem alkotmánybíróságokra és hasonló, jellemzően hatalomkorlátozó intézményekre.
Ennek ékes példája volt, amikor némelyik igazikonzervatív a „láthatatlan alkotmányt“ vette védelmébe - aminél kevésbé konzervatív elképzelést aligha lehetne találni. Nem csak arról van szó, hogy a konzervatív gondolkodás a kezdetektől elutasította az absztrakciók imádatát, de arról is, hogy hogyan lehetne az igazságosság és igazság biztos tudása egy testületnél, sőt adott esetben egyetlen embernél van, aki kiolvassa azt a varázsgömbjéből vagy a csillagok állásából? Ha valami, ez ellentmond annak a képzetnek, hogy a tudást az intézmények őrzik és az emberek között eloszlik.
Az igazikonzervatívok hajlamosak komoly problémának látni a populizmust, hiszen önbevallásuk szerint is valamiféle elitizmust képviselnek - persze, jó dolog az elitizmus, ha én vagyok az elit, ezt elismerem. Azonban az igazikonzervatívok hallgatólagosan az angolszász konzervatív politikát tekintik A konzervativIZMUS origójának, és a populizmus végső soron angolszász (amerikai) importtermék, ahol már néhány évszázada űzik. Az arisztokratikus miliő pedig már a négyszáz éves angol gyepen sem terem olyan elánnal mint korábban. (Tegyük hozzá, a jobboldali politika által becsatornázott „baloldali“ témákat és intézkedéseket is bírálni szokták, pedig ennek a példáit is megtaláljuk az angolszász világban - különben nem neveznénk egyszerre konzervatívnak Disraelit és Thatchert.)
Valahogy az igazikonzervatívok által bírált minden egyes elem megtalálható valahol a bezzegországokban, ott ezek jó dolgok, csak nálunk nem: a többséget jutalmazó választási rendszer fantasztikus Albionban, nálunk elnyomó; Svájcban kitűnő a népszavazások intézménye, nálunk veszélyes „plebiszciter“ elhajlás stb.
Térjünk vissza az elitizmus problémájához. Az igazikonzervatívok ugyanabba a csapdába estek, mint annak idején Marx vagy az értelmiségiek. Először is, Marx szerint a tőke csak jobboldali/reakciós lehet, ehhez képest ma az establishment kultúra például a woke kapitalisták kezében van. A globális nagytőke szinte kivétel nélkül a baloldali ügyek elszánt támogatója.
A forradalmi értelmiség pedig először az uralkodó fülébe próbált sutyorogni, és amikor ott nem találtak fogadókészségre, akkor próbálkoztak a néppel.
A forradalom projektje nagyon is elit, értelmiségi projekt volt - ezt Hayek szépen kifejtette az értelmiség és a szocializmus című írásában. Hasonló sorokat találunk Chestertonnál is: nem a szegények lesznek anarchisták, nekik fontos csak igazán, hogy jó rend és jó kormányzat legyen. A gazdagoknak nem fontos, felülnek a jachtjukra és viszlát.
Az elmúlt néhány száz év tapasztalata inkább azt indokolja, hogy a konzervatívok mérhetetlenül szkeptikusak legyenek az elitekkel szemben - épp azért, mert az elitek, értelmiségiek forgatták fel a nekik kedves intézményeket. A wokeizmus, a politikai korrektség diktatúrája, a legújabb utópisztikus projektek nem a wyomingi farmer vagy a dunántúli gazda fejében fogantak meg, hanem az elitek, értelmiségiek fejében. Antall József találó megfejtése volt annak idején, hogy igazán nagy baromságot csak tanult emberek képesek mondani.
És talán az sem véletlen, hogy hozzánk is megérkezett az, ami az Egyesült Államokban és nyugaton már régóta trend: az „egyszerű emberek“, a hétköznapi emberek, sőt, amit anno munkásosztálynak (kékgallérosoknak) neveztek, a konzervatívok szövetségesei - míg a nagyvárosok jómódú elit polgárai a legprogresszívebbek. És ezzel párhuzamosan: ha nem is a démosz, de az ethnosz, úgy tűnik, sokkal bizalmatlanabb a haladár kísérletekkel szemben, mint az elit. A konzervatívoknak ez esetben azért kéne e progresszívek mellé állni, mert azok az elit?
Összességében azonban elmondható, hogy a konzervatív habitus épp azon alapul, hogy nem létezik egy Nagy Konzervatív Kódex, amely alapján a szekták és irányzatok elkülönítése és exkommunikálása elvégezhető lenne.
És úgy tűnik, a konzervatívok vagy a jobboldal épp azért sikeres ma, mert pragmatikus és nem ideologikus.
