Horthy Miklós rehabilitációjának szükségességéhez nem fér kétség. Ő a XX. század egyik legnagyobb magyar államférfiúja, aki helytállt két világégésben is, és a kettő között hazánkat a tönk széléről rángatta vissza és tette prosperáló regionális tényezővé az 1940-es évekre.
Tűzzel-vassal (csendőrbottal) űzte a kommunistákat és a zöld bolsevikokat, és tevékenységével konszolidációt ért el. Az önmagában nem kérdés, hogy fel kell őt emelni a megérdemelt helyére, őt is el kell helyeznünk azok panteonjában, akik a nemzetért éltek és haltak.
De ez nem szólhat az ÉN-ről. Horthy Miklós szellemisége nem szolgálhatja azt, hogy a politikusok médiacelebkedjenek vele, és némi botrányt kavarjanak a nyár végi uborkaszezonban.
A Mi Hazánk azonban ebben profi, ezért elmentünk a szoboravatásra, hogy megmutassuk, miről is szólt valójában. Vagyis inkább kikről.
A rendezvényen a hihetetlen alulszervezettség miatt nagy volt a zsúfoltság, a sajtó munkatársai szinte összepréselődtek.
A kisebbfajta parlamenti fogócskát követően a sajtómegnyitón Novák Előd elmondta, hogy Kövér László „kitiltotta” őket a kék társalgóból. Egyúttal méltatta a kormányzót, és persze saját magukat is, hogy milyen ügyesek: mégis sikerült helyet találniuk a szobornak az épületen belül (a felesége irodájában!). Majd tovább sorolva a mozgalom sikereit, arról is beszélt, hogy milyen remek kis felvonulást szerveztek a kormányzó tiszteletére. Azt ugyan nem tette hozzá, hogy
ezen a marson olyan szervezetekkel vonultak együtt, akiket a kormányzó a fénykorában csendőrbottal jutalmazott, és amelyek vezetői a Mein Kampfot dedikálták, vagy a mai napig vallják zöldinges eszméiket
Dúró Dóra szintén kiemelte, hogy az elmúlt 30 év legnagyobb emlékezetpolitikai cselekedetét hajtották végre (mintha a Terror Háza több évtizedes munkája a kanyarban sem lenne ehhez képest).
Toroczkai László pártelnök végül egy kis orbánozással, koronavírusozással és saját maga méltatásával zárta az avatást.
Tényleg ezt érdemli az egyik legnagyobb magyar államférfi?
