A Kontra eddig két cikkben is foglalkozott a Soros-hálózat romák körében végzett tevékenységével.
Érdemes kollégánk összeállításait olyan szemmel olvasni, ami figyelemmel van a felsorolt személyek és szervezetek kilétén túl a számosságukra, valamint a fenntartásukhoz és lobbierejükhöz kellő anyagi ráfordítás mértékére és mindezekből következően a hazai és nemzetközi közéletre gyakorolt hatásukra. Azért kiemelten fontos megmutatni ezt a hálózatot, mert a legtöbb ember sokszor nem is érti, hogy mitől robbannak ki botrányok egy-egy olyan területen, ahol éppen pont pozitív változások történnek. Ilyen például a magyar cigányság helyzete.
A Soros György által finanszírozott szervezetek, szerkesztőségek, tudósok, újságírók, politikusok és európai hivatalnokok célja az, hogy Magyarországon a mélyszegénységet és romákat érintő, a rendszerváltás óta először javuló helyzetről eltereljék a figyelmet.
Azon dolgoznak, hogy rasszista és szegényellenes képet fessenek a kormányról, amiben erősen zavaró tényező a valóság, az eredmények, amelyek szerint több tízezer mélyszegény roma család tudott beilleszkedni a munkaerőpiacra és legális jövedelemből jobb életfeltételek biztosítani magának.
Aki bizonytalankodik a Soros-hálózat létében és erejében, annak javaslom a következő játékot:
Nyomtassa ki magának a Sargentini-jelentés azon oldalát, amelyben felsorolja az inkvizítor kisasszony, hogy mely személyek és szervezetek véleményére építette hazug és csúsztató jelentését. Ezen személyek és szervezetek nevei között húzza ki piros szövegkiemelővel azokat, amelyekről tudható, hogy Soros György támogatását élvezik. Még úgy is meggyőző lesz a kép, hogy nem mindegyik Soros által támogatott besú…..öööö….. véleményező lesz piros, mert csak háttérinformációk alapján tudható, hogy ő is kap pénzt a Nagy Emberbaráttól, de nem bizonyítható, így megírni sem lehet róla.
A Kontrán megjelent témáról szóló cikkek bemutatják a Soros-világ romákkal foglalkozó szereplőit, amit most egészítsünk ki néhány konkrét történettel, hogy a rendszer működési mechanizmusáról is kapjunk ízelítőt. Nem kivételeket, hanem jellemző sztorikat vettünk elő.
A szereplők és szervezeteik nevét nem, vagy elváltoztatva írjuk le, mert ahogy a történeteikből kiderül, méltán számíthatnak a legrosszabbra, amit ezen hálózat bosszúból megtehet velük. Márpedig esetükben olyan emberekről van szó, akik folyamatosan a létfenntartás határán egyensúlyozva próbálnak megfelelni a maguk elé kitűzött szociális és kulturális közfeladatoknak.
- Egy észak-magyarországi kisváros roma női érdekvédelmi egyesületének története az egyik, amely jól példázza azt az ’önzetlen adományozást’, amely mögött durva politikai szándékok húzódnak.
A roma női szerveződésre 10-15 helyi asszony állt össze, mert szerettek volna jobb életet biztosítani a gyerekeiknek és maguknak. Vezetőjük Anikó, aki már a rendszerváltás környéki roma civil életben ismert és elfogadott volt, sokáig lelkesen szervezte a helyi és megyei cigány kisebbségi önkormányzatokat. Idővel csalódott, mert az érdemi eredmények elmaradtak, viszont egyre többször tapasztalta, hogy amit ő lelkesen és ingyen csinál, azon mások rengeteg pénzt keresnek, de cserébe nem segítik, hanem hátráltatják a munkát. Ezután, valamikor a kétezres évek végén döntött, hogy elhagyja a nemzetiségi politikát, és kizárólag helyi civil érdekvédelmi tevékenységbe áldoz energiát, illetve gyakran a saját pénzét is. Eleinte ez jó iránynak tűnt, a helyi vezetés is elfogadta a jelenlétüket, sikerült több ponton eredményt elérniük.
Ígérték azt is, hogy idővel megtanítják őket az ilyen feladatok elvégzésére, és akkor majd képesek lesznek megállni a saját lábukon. Szerintem sokan nem lepődnek meg, hogy mi lett az ígéretekből. Nem hogy önállók nem lettek, hanem ellenkezőleg, egyre jobban kiszolgáltatottabbá váltak a fővárosi ballib értelmiségi ’segítőknek’, akik több tízmillió forintnyi pályázati pénzt szedtek össze MAGUKNAK! - arra hivatkozva, hogy segítik ezt a szerencsétlen helyi kis szervezetet.
A végére már csak éppen megtűrt szerepben voltak a saját irodájukban és a saját projektjükben. Talán az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a rájuk telepedett NGO Anikóékra hivatkozva kapott az OSF-től adományba egy autót, amit nem hogy nem adtak tovább nekik, hanem az NGO vezetőjének férjéhez jutott egy furcsa adminisztratív manőver segítségével. Ekkor Anikó az OSF vezetéséhez fordult, hogy segítsenek neki megszabadulni a parazitaként rájuk telepedett NGO-tól. Gondolta, hogy az elorozott adomány autó ügye annyira egyértelmű, hogy ezzel sikerül megszabadulni tőlük. Az OSF-ben el is indult egy vizsgálat az ügyben.
Vegyes eredmény született, mert bár igazságot nem szolgáltattak Anikóéknak, de a botrány veszélye miatt lebeszélték a kedvenc NGO-t arról, hogy továbbra is ezen a vidéki kis szervezeten gazdagodjon.
Sőt, később, amikor Anikó és 12 cigánytelepi asszony szociális vállalkozásba kezdtek, akkor kérelmükre megítéltek 1,5 millió forint támogatást, amelynek első egyharmadát ki is fizették. Majd amikor eljött a következő részlet folyósításának ideje, nem fizettek, viszont megjelent a helyszínen az egyik vezető munkatárs és bejelentette, hogy ezután minden héten eljön tréningezni őket, hogy megtanuljanak tüntetni, petíciót írni, közérdekű adatigénylést benyújtani és a médiával kommunikálni. Amikor elment, a megzavarodott egyesületi asszonyok megszeppenve kérdezték Anikót, hogy ez most mi a fene volt.
Volt még néhány lefutott körük, mielőtt az egyesület tönkrement és felszámolásra került, mert ahhoz, hogy életképes legyen, valóban kellett volna külső segítség. De nem ilyen!
- Második példánk egy nagyvárosi cigány nemzetiségi kezdeményezés, amely mára a legjelentősebb hazai roma kulturális projekteteket tudhatja magáénak.
„Ha a cigánytelepen kiég az utcai lámpában a villanykörte, akkor nem kicserélni kell azt, hanem kiharcolni, hogy az önkormányzat cserélje ki.”
Ezeket a bölcs szavakat mondta Attilának az OSF főromája, aki így jelezte véleményét arról a több évtizedes társadalmi munkáról, amit Attila a roma oktatás és kultúra terén végzett. Bár nem szorul magyarázatra, a félreértések elkerülése végett érdemes pontosítani, hogy ez azt jelentette Soros roma származású bizalmi emberének szájából, hogy
helytelen a roma kultúra és oktatás fejlesztésén civilként dolgozni, hanem csak az állammal és az önkormányzatokkal szembeni polgárjogi harcnak van értelme.
Ezért ők csak ezt támogatják. Ez egyébként már a vége a történetnek, előtte volt néhány év, amikor hitegették Attiláékat, hogy nagyszerű, amit csinálnak, adjanak be bármilyen pályázatot, ők biztosan támogatni fogják. Készültek is ennek alapján tervek, de mivel nem a pénz megszerzése volt számukra a legfontosabb, hanem az, hogy az amúgy is végzett tevékenységüket fejleszteni tudják, léphessenek egy szintet feljebb, illetve az, hogy a kapacitásaik növelésével hasonló vidéki kezdeményezéseknek segítsenek, ezáltal országos szintre emelhessék az oktatási és kulturális munkájukat, ezért csak akkor adtak be pályázatot, amikor már minden elemét alaposan megtervezték és vállalni tudták a program végrehajtását.
Ők nem mentek tönkre Soros ’segítőkészsége’ miatt úgy, mint a fent leírt vidéki roma női kezdeményezés, de nehéz helyzetbe kerültek miatta, amin a mai napig nem tudnak túllendülni. Ugyanis azt már csak szomorú félmosollyal figyeli Attila, ahogy a roma közélet jól ismert figurái, akik voltak már baloldali, liberális és jobboldali romák is, ügyesen megtalálják a helyüket ma is, sőt, a legügyesebbek egyszerre kapnak támogatást innen is és onnan is. Önmagában ezzel még talán nem is lenne baj, de egy dolgot egyikük sem csinál: eredményt nem produkálnak. Erre egyrészt nem is alkalmasak, másrészt idejük és energiájuk sem lenne rá, hiszen a pénzszerző pávatánc minden ilyesmit leköt.
Nyilván erősebb lenne ez az írás, ha felsorolnánk, hogy mi mindent tett meg ez a társaság önkéntes alapon az elmúlt három évtizedben, gyakran a saját családjaiktól elvéve a pénzt, időt és energiát, de nem lehet, mert rögtön felismerhető lenne a csapat. Sajnos, még így is, hogy a roma oktatás és kultúra szavak szerepelnek a leírásban, könnyen beazonosíthatja őket az, aki picit is ismeri a területet, mert annyira kevés érdemi, nem szélhámoskodó kezdeményezés van.
- Menjünk vissza Észak-Magyarországra, egy közepes városba és környékére, ahol néhány régi bányászból és gyári melósból lett keménylegény határozta el, hogy összefognak és megsegítik a közösségüket. Ez a vidék az ország azon részén található, ahol a rendszerváltás a legnagyobbat pusztította a helyi társadalomban és környezetében. Vezetőjük Józsi bácsi, egy idősebb, sajnos néhány éve elhunyt volt öntödei munkás, aki tekintélyével a város egyik legszegényebb környékének keménykezű vezetője volt haláláig. Ismerve személyét és történetét nyugodtan leírhatom, hogy ha ő nem vállalja fel a helyi vezetői szerepet, akkor sokkal több balhé, bűncselekmény, erőszak és nyomorúság lett volna jellemző erre a közösségre. Persze azok, akik nem ismerik közelről ezt a közeget, mert mindig a védett elit életét élték, érthető módon fanyalognak attól, hogy voltak és vannak olyan helyek Magyarországon (szerencsére egyre kevesebb), ahol a törvények és az állami intézmények nem tudják biztosítani a normális életet. Számukra egy olyan figura, mint Józsi bácsi, maga a megtestesült feudalizmus, aki önkényesen uralkodik a környezetén. A fanyalgók persze soha nem néztek szembe olyan kihívásokkal, amelyekkel a magyar társadalom alsó 1-2 millió polgára igen, ezért nem értik, csak elítélik őket.
A kezdeményezés, amiről most szó van, olyan figurákból állt össze, amelyek az érintett városnak és környékének egy-egy körzetében voltak vezető-hangadó emberek. Baráti társaságként összejártak, voltak közös ügyeik is, egymást támogatva léptek fel számos esetben. Az idősebbek maguk, a fiatalabbaknak pedig a szüleik voltak tagjai a rendszerváltás idején alakuló roma szerveződések valamelyikének. Többen dolgoztak a bezárásig a helyi bányákban és gyárakban, ezekről az időkről nosztalgiával mesélnek. Minden ilyen történetük mögött ott van a 2010 utáni kormányzati szemlélet hangulata, ami szerint a munka adja meg egy felnőtt ember számára az önbecsülést, a hasznosság tudatát, ezért ha ennek a lehetőségét nem kapják meg, akkor jöhet bármilyen más segítség, nem fognak tudni élni vele az emberek.
Ez a csapat akkor vált formalizált szervezetté, amikor a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) munkatársai megjelentek a környéken, hogy a jog eszközeivel segítsék a legszegényebbek életét.
Az előző mondatban nem tettem idézőjelbe a TASZ segítő szándékát, mert nem gondolom, hogy ne ez lett volna az őszinte motivációjuk. Az már más kérdés, hogy az eredmény más lett, aminek oka, hogy a fővárosi jogvédő szervezet nem értette meg sem a probléma lényegét, sem az ott élő emberek valós helyzetét és igényeit, hanem csak a jogvédelem dogmatikus elveit próbálta meg érvényesíteni.
No meg olyan módszereket, amelyek a fővárosi közegben nagyon menőnek és modernek tűntek, de csak ennyi előnyük volt, mert egyáltalán nem működtek. Ez az online jogsegély volt, aminek keretében skype használatával tudtak több száz kilométer távolságról ügyvédekkel konzultálni a roma érintettek. Mondom, nagyon jól hangzik, csak az tudja, hogy ez tökéletesen alkalmatlan módszer, aki már csinált ilyesmit személyesen. Ugyanis a kölcsönös megértés, azaz a problémáé az egyik, a jogszabályoké a másik oldalról, csak a személyes találkozás bizalmi körében lehetséges, ha egyáltalán az. Ráadásul időközben kapott a roma jogvédő program az adományozó szervezet (OSF) részéről egy irányító figurát, aki az addigi gyakorlattól példátlanul eltérő módon beleszólt az adományozott szervezet operatív munkájába. Ő aztán végképp kigyomlált minden elemet belőle, ami a helyi romákat pozitívan érinthette volna.
Amikor már minden TASZ-ponton hagyták a fenébe az egészet, mert tudták, hogy így nem lehet dolgozni, akkor a jogvédő szervezet is felismerte, hogy már nincs szükség a terepmunkára, elegendő tapasztalatot szereztek onnan, így maradt az újlipótvárosi iroda néhány jól fizetett munkatársa. Ezzel ki is pipálták a jogvédelem ezen területét is.
Józsi bácsi meghalt, de a többiek még nem adták fel. Gondolták, hogy ha már ennyit beleraktak a szerveződésbe, akkor megpróbálnak saját lábra állva pályázni arra, amit addig csináltak. Először a Norvég Civil Alaphoz akartak fordulni, de megtudták a TASZ egyik munkatársától, hogy feleslegesen dolgoznának rajta, mert
a pályázatot elbíráló civil konzorcium elhatározta, hogy jogvédelem témakörben csak a nagy fővárosi szervezeteket fogják támogatni.
Ne tessék ezt semmilyen kiírásban keresni, természetesen nem átlátható szempont volt, hanem csak informális döntés.
Aztán az OSF-nél próbálkoztak, amelyik hitegette őket egy darabig, újabb és újabb részleteket kért a pályázati anyagba, majd amikor minden kérést teljesítettek, akkor váratlan fordulattal elutasította a kérelmüket. Ezeknek az embereknek nem az írás és fogalmazás az erősségük, ezért hosszú hónapokat töltöttek el azzal, hogy a terveik leírása megfelelő színvonalú legyen. Amikor megkapták az egymondatos elutasítást, kérték, hogy tiszteljék meg őket részletes indoklással, hiszen Soros szervezete olyasmit utasított el, amit pont ők kértek leírni a pályázati anyagban. Erre nem kaptak lehetőséget, viszont ezután már nem voltak hajlandók magyarul kommunikálni velük, csak angolul válaszoltak, ha válaszoltak, a leveleikre.
Ez a szervezet ma már nem funkcionál, a szervezői megmaradtak annak, amik előtte voltak, egy baráti körnek, amelyik szívén viseli a környezete dolgait.
Azokat a személyeket ismerem, akik ebben az írásban szerepelnek, és hősként tekintek rájuk, mert tudom, hogy élethelyzetüknél fogva rendkívüli erőre volt szükségük ahhoz, hogy ne a pénzt, azaz a gyermekeik jobb táplálását, oktatását és egészségét válasszák, hanem az elveiket, a normalitást, azt, hogy nem lesznek fizetett provokátorok.