Meggyőződésem szerint minden nemzet polgárai hasonló koordináta-rendszerben élik, illetve szeretnék élni az életüket.
Cseperednek, átlépik a felnőttkor küszöbét, dolgoznak, jó esetben gyermeket nevelnek, megélik örömeiket, gyászaikat, köszöntik a születőt, búcsúztatják a földi létből távozót. Tartoznak egy vagy több közösséghez, gyakorolják választott hitüket, sírnak, vigadnak, olykor sírva vigadnak... Egy szó, mint száz: élik dolgos, esetenként dologtalan mindennapjaikat.
Szinte idilli a kép, mégis időről időre belénk hasít a kérdés: „Hol rontjuk el mindig?”. A történelmi korok példáiból nem tanulva, jelenünk helyközi kakaskodásának tekintve a szomszédunkban zajló, de valójában egyértelműen a két világhatalom közötti sakkjátszmát, adódik a kérdés, hogy ki merészeli sajátja helyett a mások életét kockáztatni, feláldozni.
Feltételezésem szerint a háborúk főhadiszállásain terpeszkedő „kiválasztottak” is írásom első bekezdése szerint élik, illetve szeretnék élni az életüket. Akkor hol rontják el mégis?
Az ólomkatonák tologatása, az elfoglalt területre kitűzött apró zászlók, a hadrendbe állított papírmasé könnyűlovasság és nehéztüzérség makettjének alakulatai nem a véres valóság. Mi készteti „a dolgos, esetenként dologtalan” életüket élő kiválasztottakat, hogy szobai szórakozásuk terepasztalától ellépve földünk egészének létét kockáztassák, és akár csak egyetlen hús-vér életet is feláldozzanak, amolyan járulékos veszteségként strigulázva azt hadinaplójukban?
Nincs győztes háború. Tudják ezt mindkét oldalon, mégis kísértik a gonoszt, és közben egymásra mutogatnak. Noha 6-8000 kilométeres óceánnyi távolság választja el őket egymástól, mégis kölcsönösen az Óperencián túlra, az Óperencián túliért sóvárognak.
Az egyik innen oda, a másik onnan ide, a lényeg, hogy így vagy úgy, de a másik javaira kacsingathassanak, mert a „szomszéd kertje mindig zöldebb”. A háborús, területszerző gondolkodásnak ez az egyik végtelenül téves alapvetése, hiszen mire két vállra fektetnék egymást, addigra lábuk alatt általában már a fű se nő.
Véleményem szerint, ami hiányzik a nagyhatalmi felekből, az nem más, mint egymás merőben eltérő „néplelkének” kölcsönös és beható ismerete. Jelenünk orosz—ukrán háborújában — ami nyilvánvalóan az USA és Oroszország Ukrajna területén vívott geopolitikai arcoskodása — egyetlen tényezőt nem vesz figyelembe a demokráciaexport nagyszerűségébe oly sokszor beleájult Amerika és az Amerika imádatába beleszédült Nyugat.
Nevezetesen, hogy a szláv temperamentum nem tűri az arroganciát, a lekezelést. Puskin, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov szülőföldje — de említhetem a nagy orosz zeneszerzőt, Csajkovszkijt is — nem a megadó és önfeladó nemzetek olvasztótégelye. Szolzsenyicin és sokan mások szerint is az orosz létforma az, ami minden ellenséggel és történelmi viharral szemben megőrizte az oroszokat, ami nemcsak vallás, hanem gondolkodásmód, morális rendszer, tradíció. Isten és Pátria is. Hagyomány és Család.
A huszonegyedik század atomhatalmainak háborúit a falhoz kényszerített nem az észszerűség keretei között fogja elrendezni. Ezt kellene megérteni. Ismert mondás, hogy „Dögöljön meg a szomszéd tehene is!”. Fegyverletétel helyett könnyen élesedhet a „tehenes” megoldás, hiszen a sarokba szorított mit veszíthet? Senkiben ne legyen kétség, ez nem csupán egy békés kérődzés velejárójaként történő pukkanásban fog megtestesülni. Ez a durranás korunkban az atom által kiváltott általános világégést fogja jelenteni.
Akik Európában és a tengerentúlon abban látják a jelenlegi konfliktus megoldását, hogy számolatlanul öntik a pénzt és a hadi muníciót az ukránoknak, azt gondolom, hatalmas tévedésben vannak.
Szankcióival és „okos” határozataival Amerika és hűséges fegyverhordozója, Brüsszel egyszerre ugrik a fekvő gereblyére, aminek lendülő nyele elől az előbbi a helyzetéből adódóan hellyel-közzel elhajol, de utóbbit épp a homloka közepén találta el.
Nem gólt rúgnak, hanem csak öngólt, de Amerikának ez így is kifizetődő, hiszen mindig kész az „önzetlen” helyreállításban való részvételre bármely, önmaga által is generált konfliktus lezárását követően.
Minden félnek lehetnek igazságai, de egy háborúban egyetlen halottnak sem vigasz az „amúgy neked volt igazad” utólagos vállveregetése. A pálya széléről történő okoskodás és bekiabálás esetén (lásd Brüsszel) pedig könnyen előfordulhat, hogy a kibicek igen hamar belülről és testközelből lesznek kénytelenek megismerni jelen esetben az orosz „néplélek” működésének önbeteljesítő rögvalóságát. Nem beszélve arról, hogy például az orosz energiahordozók mellőzését Európában nem fogja megoldani a „Fűtsenek kevesebbet, és mosás helyett inkább szellőztessék ki a ruhákat” végtelenül ostoba Timmermans-i javaslata.
Az Unió vízfejeit kellene mielőbb kiszellőztetni, azzal valóban előbbre lenne Európa.
Az orosz medve bajuszának húzogatása tetszik, vagy sem, csak addig ártalmatlan szórakozás, amíg a nagy bundás nem akar szabadulni a már kellemetlennek és szorultnak ítélt helyzetéből. Nem kellene eljutni eddig a világraszóló (atom)tűzijátékkal jelzett pillanatig, mert ha az mégis bekövetkezne, akkor ne legyenek illúzióink, kő kövön nem marad Európában. De sajnos nem lesz egyetlen ember se a műsor végére, aki megtapsolhatná „Az emberi faj kihalása” című, saját szemei előtt játszódó szélesvásznú „Dolby surround” minőségben közvetített „mozit”, és ugyanígy nem lesz senki, aki a globális lámpaoltás előtt legalább azt a logikusnak tűnő végső kérdést feltehetné: „De hol rontjuk el mindig?”.
