- „Sziasztok! Josie vagyok és kislány. És fütyim van. Hihihi!”
Kedves, mosolygós kisgyermek széken ülve közli a kamerával a fenti állítást. Majd a riporter megkérdezi: Ön mit tenne, ha a nyolcéves fia azt mondaná, kislány akar lenni?
A Netflixnek, YouTube-nak és úgy általában az internet egészének köszönhetően feldolgozhatatlan mennyiségben állnak rendelkezésre dokumentumfilmek. Ha Pablo Escobar kolumbiai drogbáró szexuális szokásairól, az arab tevepörkölt fejlődéstörténetéről, vagy az inuit eszkimók börtönpszichológiájáról szeretnénk többet tudni, szinte biztos, hogy nem is egy informatív – vagy annak álcázott – mozgóképes tartalom áll rendelkezésünkre.
Úgy vagyunk szocializálódva, hogy a dokumentarista stílusban készült, tényszerű közlések sorozatából álló, objektívnak tűnő ismeretterjesztők ellenőrzött, mértékadó forrásként szolgálnak.
Magyarországon is több generáció kapott először szórakoztatva művelő élményt David Attenborough Élő Bolygó című természetfilm sorozatából a Föld tőlünk távoli élővilágára. Éppen ezért különösen veszélyes, hogy ebben a műfajban készülnek transzgender érzékenyítő propagandaanyagok.
- „Egy tökéletes világban a gyermek pénisszel fekszik le és vaginával ébred…”
A Barcroft TV tartalomgyártó Truly című sorozata transznemű kisgyermekek és környezetük bemutatásán keresztül vállalkozik meggyőzni a nézőt: teljesen N.O.R.M.Á.L.I.S, hogy egyre több gyermek nő úgy fel, hogy a szülei aktívan támogatják ebben.
Az első esettanulmány (többet nem részletezünk, mert ijesztően egyformák) alanya a nyolcéves kisfiúlány Josie, aki eredetileg Joseph volt az egyik legfiatalabb ember, akit orvosi értelemben transzneműnek nyilvánítottak.
Pontosabban fogalmazva nemi identitásában zavarodottnak, csak ezt így ma már nem sok helyen szabad leírni.
A „gender dysphoria” néven regisztrált pszichiátriai állapot minden harmincezerből egy férfit és százezerből egy nőt érint. Okáról, eredetéről az orvostudomány nem sokat tud, tünete azonban megegyezik az unatkozó, csapongó fantáziájú, vagy érzelmileg terhelt környezetben nevelkedő kisgyermekek vágyhazugságaival: leküzdhetetlen vágyat érez, hogy valami más legyen, mint aminek született.
- Mondjuk unikornis.
- Vagy szuperhős.
- Vagy jobb kosárlabda játékos.
- Vagy kislány.
És egy jóléti társadalomban elég, ha a gyerek földhöz vágja magát és hisztizik, ha a szülő nem partner a szerepjátékban.
Csakhogy egyszarvúvá operálásra nem jött létre komplett iparág.
A gyereknek tehát hivatalosan is megváltoztatták a nevét, anyuka lakkozza a körmét, szoknyában jár és alig várják mindannyian a csonkítás-sorozatot, ami nem jöhet elég hamar (anyuka szerint a gyermek egy késsel már majdnem nekiesett a nemi szerveinek). Édesanyja könnyek között vallja be: úgy érzi, hogy a gyermek első hat évében bántalmazással egyenértékű volt őt fiukként nevelni, apuka viszont elmondja, kemény gyászmunkával volt csak képes feldolgozni, hogy fia számára megszűnt létezni.
„Mit szeretnél, ha nagy leszel? Ciciket! Miért? Mert a cicik cukik!”
Rémisztő és elgondolkodtató végighallgatni, ahogy a kisfiúlány édesanyja játékosan viccelődik a nemi szerv eltávolító műtéttel.
Ha benyomjuk a fütyit, mint egy gombot, abból lesz a punci.
Persze, hát fájni fog, azt meg a kisleány nem bírja, de hát ő egy kislány, még akkor is, ha a pénisz nevű születési rendellenességgel jött a világra (ezt a kifejezést nyilván anyutól tanulta).
Nemsokára eljön az idő, hogy a fiú eldöntse, akar-e NŐVÉ (!!!!) válni? Hogy ez az egész mentális állapot mennyire jelent valódi, életre szóló elkötelezettséget a nemváltoztatás mellett, az akkor válik világossá, mikor Josie arca megnyúlik a rémülettől, miután anyuka közli, hogy a cicik növesztéséhez injekciós terápia KELL. Erre van az előre. Jobb, mint a műtét, nem? Gyere, lakkozzunk tovább a körmöket!
Nem tudjuk eldönteni, hogy anyuka ejtette túszul a gyermeket, vagy fordítva, de az látszik, hogy se a felnőttek, se a gyerek nem igazán tud és akar már innen visszafordulni.
Bár férfiből nőt biológiai lehetetlenség faragni, de mindenképpen meg fogják próbálni legalább addig elvinni, amíg az idegrendszerük és pénztárcájuk bírja. Hogy ezt meg is lehet bánni? Kizárt! Hiszen a gyerekek legfőbb felelőssége, hogy önmaguk hozzanak életük végéig ható, jóvátehetetlen rossz döntéseket.
Nem az a baj, hogy ilyen filmek készülnek, hiszen a gyűrűsfarkú makik diplomáciai képességeinek elemzése és a mexikói-kínai fúziós csokitorta eredettörténete mellé elfér ilyesmi is az internet szemétdombján.
Az a baj, hogy az LMBTQ propagandisták – főleg itthon - ennek a tendenciának létezését is tagadják, egészen addig, amíg ki nem találják, hogy jó, eddig nem volt, mostantól viszont minden gyereknek KÖTELEZŐ erről szóló érzékenyítést nézni. Márpedig ezt a dokumentumfilmet még a felnőttek közül is csak erős idegzetűeknek ajánlanánk.
