Miközben az Egyesült Államokban – s szerte a világon – tavaly attól volt hangos a média, hogy az afro-amerikaiak kárára elkövetett rendőri erőszaknak vajon mennyi „valódi áldozata” van és, hogy a „barátságos óriásnak” nevezett George Floyd halála valójában micsoda szimbolikát rejt magában, addig az idei, január 6-i capitoliumi ostrom során sunyi és objektumvédelmi szempontból aligha indokolt módon mellkason lőtt Ashli Babbitt személyéről mindössze annyit olvasni, hogy
„a nő összeesküvés-elméletekben hitt, tette a beföldi terrorizmussal egyenértékű”.
Ki ne emlékezne arra, hogy a múlt évben szinte futószalagon gyártotta a mainstream amerikai, valamint nemzetközi sajtó az olyan elemzéseket, miszerint az Államokban a rendőrség évről-évre egyre erőszakosabbá válik; a belbiztonsági erőket indokolatlan módon, katonai eszközökkel fegyverezték fel; és maga az intézményrendszer eleve bűzlik az évtizedek óta pangó rasszizmustól. S ha még ez sem lenne elég, ott van Trump elnök is, aki egyszemélyben felelős minden rendőr által lelőtt fekete haláláért, függetlenül attól, hogy azok erőszakkal és/vagy esetleg tiltott tudatmódosító szerek befolyása alatt szegültek-e ellen a rendőri intézkedéseknek vagy sem.
Mi több, e fősodratú médiumok társadalmi szempontból egy kifejezetten konstruktív ötletként tálalták azt a randalírozó csőcselék által kifundált kezdeményezést, miszerint markánsan csökkenteni kellene a helyi rendőrségek költségvetését, s ahol lehet, ott alakítsanak ki olyan körzeteket, ahol de facto megszűnik a rendvédelmi szervek hatásköre.
Azonban érdekes módon, a különböző Soros-féle mozgalmak által kezdeményezett, valamint kétes hátterű és félreértelmezett szociológiai és belbiztonsági tanulmányok által alátámasztott tavalyi ajánlások mintha az idei, január 6-i eseményekkel összefüggésben már nem élveztek volna oly népszerűséget a médiában.
A Capitoliumban és annak közvetlen közelében zajló heves tüntetések résztvevői kapcsán a balliberális fősodor már rég elfelejtette a tavaly nyáron a demonstrálók felé gyakorolt megértő álláspontját, miszerint
„egy fejlett demokráciában az elnyomottaknak, ha máshogy nem, de utcára vonulással ki kell kényszeríteniük a politikai elit részéről azt, hogy odafigyeljenek rájuk”.
Amíg tavaly a BLM fémjelezte szobordöntögetők és a husángokkal felszerelt Antifa tagok békés tüntetőkként (peaceful protesters) kerültek az újságok címlapjaira, addig az amerikai elnökválasztással kapcsolatos anomáliák kivizsgálását kérlelő tüntetők már dühös csőcselékként (angry mob) szerepeltek a híradásokban.
S miközben George Floyd többszörös visszaeső, drogos bűnöző halála után gombamód kezdtek el szaporodni a médiában az olyan tudatos érzékenyítő, és az áldozat személyét átkeretező anyagok, mint hogy „Floyd előtt korábban profi futballista karrier állt” és, hogy „ő valójában egy meg nem értett barátságos óriás volt”, addig néhány órával Babbitt halálát követően hullámszerűen megindult karakterének legyilkolása. Mint olvashattuk:
„egy ostoba, beszűkült tudatú, összeesküvés-elméletekbe merülő terrorista volt, igazi csőcselék”.
A propagandisztikus tálalás nyilvánvaló kettősmércéjén túl azonban akad még egy szempont, ami hűen érzékelteti a nemcsak nemzetközi, hanem a honi mainstream média valódi cinizmusát, mégpedig a transzparenciára való hivatkozásukat, de csak abban az esetben, ha az éppen a „megfelelő” ügyet szolgálja.
Emlékezetes, a tudatmódosító szerek hatása alatt lévő George Floyd rendőri intézkedés közben bekövetkezett halálát első ízben járókelők felvételeiből ismerhette meg a publikum, azonban az eset kirobbanását követően szinte precedens nélküli gyorsasággal kiszivárogtak a sajtóba az intézkedésben résztvevő rendőrök testkameráin rögzített felvételek is, biztosítva ezáltal azt, hogy a felvételek montázsából a híradások akár többórás elemzéseket sugározhassanak. A helyenként kifejezetten megrázó, felkavaró képsorok leközlésének helyességét kevesen kérdőjelezték meg, ám amikor esetenként komolyabb elhatárolódásba ütközött George Floyd halálának képi alapon történő bemutatása, az ügy mögött állók a transzparenciára hivatkozva ragaszkodtak az „intézményi rasszizmus és az igazság” bemutatásához.
Ezzel szemben mit láthatunk – vagy pontosabban, mit nem láthattunk - a capitoliumi ostrom közben közvetlen közelről kivégzett Ashli Babbitt halála kapcsán? Nemhogy a mainstream média, de még az internetes keresőmotorok döntőtöbbsége sem hajlandó olyan szögből rögzített felvételt találati listájukon felhozni, amelyből kiderülne, hogy a Capitoliumot védő biztonságiőr figyelmeztetés nélkül, célzott lövéssel végezte ki a fegyvertelen, veterán édesanyát.
S mivel egy konzervatív, Trump-párti, fehér ember haláláról van szó, a média és a széles társadalom transzparencia iránti igénye még csak fel sem merült.
Az egykor még egy terhes kismamát is kirabló, notórius bűnözőként nyilvántartott George Floyd számára tavaly egy adakozás keretében 30 ezer dollárt gyűjtöttek össze annak érdekében, hogy az Egyesült Államok történetében ő legyen mindössze a harmadik olyan személy - Michael Jackson és James Brown ikonikus előadók után -, akit aranyozott koporsóba temetnek. Ezzel szemben Ashli Babbitt végső nyugalomra helyezése kapcsán még az is vita tárgyát képezi, hogy a 14 évnyi katonai szolgálata után egyáltalán szóba jöhet-e, hogy a veteránok előtti tisztelgés egyetemleges formája szerint, koporsójára helyezik-e az Egyesült Államok zászlaját.
A XX. század egyik legsötétebb korszakában egy ún. Hermann Göring, aki a német légierő parancsnokaként a Harmadik Birodalom második emberének számított, szörnyű tettei mellett többek között a következő mondatok alapján is hírhedté vált: "Wer Jude ist, bestimme ich", azaz, „Hogy ki zsidó, én döntöm el”. Több mint 75 évvel e tragikus korszak után úgy tűnik,
a balliberális média hasonló cinizmussal közelít meg gyakran élet-halál kérdéseket, példának okáért, hogy ki lehet rendőri erőszak áldozata és ki nem, azt kizárólag a médiaelit dönti el.
(A szerző a Századvég vezető elemzője)