Nem sokkal azután, hogy az orosz-ukrán válság fegyveres konfliktussá eszkalálódott, az Egyesült Államok az Európai Unióval együtt történelmi léptékű szankciós csomagokkal sújtotta Oroszországot nemcsak a diplomácia, hanem a nemzetközi kereskedelem, az energetika, valamint a bankszektor területén is.
A szigorú intézkedések bevezetése egyértelmű válaszként szolgáltak arra vonatkozóan, hogy a nyugati világ bár elítéli az orosz agressziót, nem kíván közvetlenül fegyveres módon beavatkozni az Ukrajnában zajló eseményekbe, hanem inkább a XXI. századi, teljes mértékben globálissá vált gazdasági piacon keresztül próbálja majd Moszkvát térdre kényszeríteni.
Csakhogy több mint egy hónappal az orosz-ukrán háború kitörése óta, ami az érdemi eredményeket illeti, e nyugati stratégiának nemigen látni a gyümölcsét.
Ám ami még ennél is nagyobb gond, hogy az áttételesen az európai országoknak is súlyos gazdasági károkat okozó szankciók mögötti politikai nem rendelkezik sem világosan meghatározott végcéllal, sem pedig konkrét időintervallummal.
Ugyanis mind Washington, mind pedig a NATO köreiből sem érkezett hetek óta olyan hiteles és konkrét információ, amely arra utalna, hogy e stratégia milyen esetekben kerülne felfüggesztésre. Mindez alapjaiban ássa alá a Nyugat izolációs politikájának értelmét, hiszen ha Oroszország előtt nincs felvázolva egy gazdaságilag és politikailag kedvezőbb alternatív út, amelynek folytán érdemesebbnek tűnhet Vlagyimir Putyin orosz elnöknek alább hangolnia és kordában tartania az inváziós terveit, akkor nagy valószínűséggel az a helyzet marad, ami jelenleg is zajlik: egy, az oroszok által beárazott állóháború, ami orosz és ukrán oldalról is még több vérontást garantál.
Egyesek szerint ezen elhibázott nyugati stratégia alapvetően az USA túlzott érzelmi bevonódásából ered.
E megállapítást nemcsak Joe Biden amerikai elnök Putyinnak szánt személyeskedő retorikája támasztja alá („mészáros”, „háborús bűnös”, „gyilkos diktátor”), hanem az amerikai külügyminisztérium szóvivőjének nemrégiben tett kifejezetten háborúpárti megállapítása, melynek keretében arra reagált, hogy Zelenszkij ukrán elnök bizonyos feltételek között kész lenne tárgyalóasztalhoz ülni az orosz elnökkel.
Mint azt Ned Price egy sajtótájékoztatón elmondta,
a háború túlmutat Ukrajnán és Oroszországon […] a lényeg az, hogy itt olyan elvek forognak kockán, amelyek mindenhol egyetemesen alkalmazhatók.
Mindebből joggal vonható le az a következtetés, hogy ameddig Oroszország de facto nem kapitulál és vonja vissza csapatait a saját határai mögé, akkor az Egyesült Államok – és vélhetően az Európai Unió is – fent fogja tartani a jelenleg hatályos szankciós politikáját, legyen szó hetekről, hónapokról vagy akár évekről is.
Felmerül a kérdés, hogy mindez mennyire szolgálja nemcsak a Nyugat érdekét, hanem az immáron teljesen összefonódott globális gazdaságot?
Ami a nyugati világunk versenyképességét illeti, számtalan objektív tényező utal arra, hogy kölcsönös függésben vagyunk az oroszoktól, elsősorban a nyersanyag import tekintetében. Amíg Európa javarészt orosz gázra és esetenként orosz atomtechnológiára támaszkodik, addig az Egyesült Államok teljes mértékben ki van szolgáltatva Oroszország és a szövetségeseinek, Üzbegisztán és Kazahsztán uránbányászatának és exportjának.
Ám túl az energetikai függésen, kirajzolódni látszik egy olyan globális frontvonal, amelyre sem az USA, sem pedig Európa nemigen számított. Miután március elején az ENSZ Biztonsági Tanácsa által összehívott közgyűlés egy rendkívüli ülés keretében elfogadta az Oroszországot elítélő nyilatkozatát, a 141 igenlő szavazat mellett akadt 35 (!) ország, amely tartózkodott a kérdésben. Ezen országok magas száma azért is érdekes, mert maga a határozat jogilag nem tartalmazott kötelező érvényű passzust, a nemzetközi politika fénytörésében vizsgálva csupán „gesztus” értékkel bírt. Mégis több mint harminc ország – köztük nagy és feltörekvő hatalmak is – úgy ítélték meg, hogy nem szeretnék a Moszkvával ápolt kapcsolatukat feláldozni a Nyugat erkölcsből formált oltárán.
S ennél a pontnál válik láthatóvá az USA izolációs politikájának a második stratégiai hibája:
miközben Washington unszolására érzelmi túlfűtöttségében Európa közvetetten egyre alárendeltebbé válik a globális versenyben, addig példának okáért Kína és India nem hajlandó elvi kérdést csinálni az orosz kapcsolataikból, s ha kell, bővítik a meglévő kereskedelmi piacaikat, amelyek egyre szélesebb hatáskörrel bírnak.
Ennél fogva amennyiben egy ténylegesen, akár évekig elhúzódó fegyveres konfliktussá alakul az ukrán válság, gazdasági és politikai relevancia tekintetében Európa lassan, de biztosan egyre hátrébb sorolódik majd.
Mindezek fényében túlzás nélkül kijelenthető, hogy a nyugati világ szankciós politikája egyelőre sem az elvárt eredményeket nem hozza, sem pedig azt a globális szintű összefogást sem, amelyre a kezdetekben oly gyakran apellált a szabad világ. Sőt, minden jel arra enged következtetni, hogy e stratégia Európa számára olyan járulékos veszteségekkel járhat együtt, amelyekre a pusztán erkölcs alapú politizálás záloga hosszú távon nem fog gyógyírként szolgálni. A kérdés csupán az, hogy az eleve válságokkal terhelt Európai Unió vajon képes-e időben levonni az elmúlt hónapban bekövetezett események alapján a tanulságot?
Valamint hajlandó-e olyan józanabb tagállamokra is hallgatni, mint például Magyarország, amely az érzelmi politizálás helyett a higgadt távolságtartás jegyében következetesen csak és kizárólag a vérontás megszüntetése mellett érvel úgy, hogy közben az ország gazdaságát sem engedné a süllyesztőbe?
