Kontra: Volodimir Zelenszkij ukrán elnök vasárnapi bejelentése szerint az ukrán csapatok sok területet és települést foglaltak vissza. A hírek arról szólnak, hogy haladnak kelet felé, sőt, arról is lehet olvasni, hogy lassan már elérik az orosz határt. A háború eddigi menetét, ritmusát elnézve ez sokakat meglepett. Mi történik tulajdonképpen? Hogyan lehet értékelni a fejleményeket? Mennyire tekinthető váratlannak a fordulat?
Robert C. Castel: Amit látunk, az egy klasszikus műveleti meglepetés, amilyenre számos példa volt a történelem folyamán. A két legkézenfekvőbb példa az 1944-es téli német ellentámadás az Ardennekben és az 1950-es kínai intervenció a koreai háborúban.
Egy műveleti meglepetés általában új szakaszt nyit egy háborúban, megváltoztatva annak arculatát.
Az ukrán háború kontextusában például ha eddig arról beszeltünk, hogy a védelem vált az erősebb harcformává, erősen megnehezítve a támadó feladatát, akkor most ezt a megállapítást felül kell vizsgálnunk. Erre persze lehet azt mondani, hogy a védelem valóban erősebb, feltéve, hogy van védelem.
Ami a fordulat váratlanságát illeti, attól függ, hogy mit nevezünk fordulatnak. Az ellentámadás ténye senkit nem döbbentett meg. A támadó által kiválasztott frontszakasz, az intenzitás, a támadás időzítése és sikere azonban mindenkit meglepett, meg az ukránokat is.
Ami az oroszokat illeti, az a benyomásom, hogy a meglepetés a szaknyelvet használva nem „alapvető”, más néven teljes meglepetés volt, hanem az úgynevezett „helyzeti” meglepetés. Az oroszok tudták, hogy be fog következni egy támadás Harkiv környékén, de rosszul értékelték úgy az időzítését, mint a mennyiségi és minőségi mutatóit is.
Kontra: Milyen okokkal magyarázható, hogy az ukránok előre tudtak nyomulni? Ez csak a nyugati fegyvereknek tudható be, vagy az oroszok is hibáztak? Esetleg más okok is meghúzódnak a háttérben? Mekkora szerepük lehet ebben a nyugati titkosszolgálatoknak?
Robert C. Castel: Az orrvérzésig kutatott stratégiai meglepetéssel szemben a műveleti meglepetésnek igen gyér a szakirodalma. Sokan megemlítik, viszont igen kevesen foglalkoztak vele mélyenszántóan.
A szakértők általában egyetértenek abban, hogy egy sikeres műveleti meglepetéshez három plusz egy dolog szükséges: a támadó hírszerzési fölénye, úgy offenzív, mint defenzív értelemben, a hatékony műveleti megtévesztés, ami az ellenfél meglévő elképzeléseire, axiómáira, előítéleteire, az úgynevezett „koncepcióra” épül, és végül a rendelkezésre álló katonai erő, ami a támadást hatékonyan végre is tudja hajtani.
A megtévesztéssel kapcsolatban még annyit érdemes hozzátenni, hogy ez nem egy luxustermék vagy a hadvezéri virtus csillogtatása, hanem elengedhetetlen összetevője a meglepetésnek, mivel lehetetlen teljesen elrejteni több ezer katonát és több száz harceszközt az ellenfél árgus szemei elől. Ami lehetséges, az az elméjük elől elrejteni a támadás tényét, téves következtetésekre vezetni az ellenfél elemzőit és döntéshozóit. Ha ez volt a három, akkor mi a plusz egy?
A plusz egy az ellenfél téves helyzetértékelése, helyzetmeghatározásai és műveleti döntései, amik nélkül a műveleti meglepetés kudarcba fullad.
Nem hiszek azokban az elméletekben, miszerint az oroszok valamiféle csapdába csalogatták volna az ukrán csapatokat. Azt sem hiszem, hogy a támadás teljesen váratlanul érte az oroszokat. Valószínűleg arról lehet szó, hogy az orosz helyzetmeghatározás egy taktikai, esetleg egy később bekövetkező műveleti fenyegetésként értékelte az ukrán mozgásokat.
Kontra: Nyugaton nem meglepő módon pozitívan értékelik a fejleményeket. Példának okáért William Burns, a CIA igazgatója a New York Times szerint azt mondta, nagyon úgy tűnik, hogy Vlagyimir Putyin és az orosz haderő elvesztette a háborút. Mennyire reális ilyesmiről beszélni? Valóban összeomlott az orosz hadsereg?
Robert C. Castel: Feltenném a kérdést Mr. Burnsnek, hogy amikor fél éven keresztül az ukrán fél hátrált, akkor miért nem közölte a New York Times hasábjain, hogy nagyon úgy tűnik, Zelenszkij és az ukrán haderő elvesztették a háborút. Ezt megkérdezném Mr. Fukuyamától is, aki szerint a harkivi csata a demokrácia diadalma volt a diktatúra felett. Mi volt akkor eddig? A diktatúra hónapokon át folyamatosan győzedelmeskedett? Ezeknek a kijelentéseknek jelentős propagandaértékük lehet, de nem tekinthetőek komoly helyzetelemzésnek.
A hírekből ítélve nem lehet az orosz hadsereg összeomlásáról beszélni. Még a megtámadott frontszakasz összeomlásáról sem.
A veszteségek relatíve alacsony száma arra enged következtetni, hogy az élőerő kímélése érdekében az oroszok jelentős területekről visszavonultak. A harcoknak nem volt felőrlő, megsemmisítő jellege. Tűz alatt visszavonulni az egyik legnehezebb szakmai feladat egy hadsereg számára. Az oroszok nagymennyiségű nehézfegyverzetét hátrahagyva vonultak vissza megkímélve a számukra mindennél fontosabb élőerőt.
Ami a többi frontot illeti, ott nem láttunk hasonló áttöréseket. A herszoni front, ahogy azt a támadás elején megjósoltam, még mindig stagnál. Nem sikerült egy a harkovihoz hasonló műveleti áttörést produkálni. Ez persze változhat a jövőben.
Ha valamit megtanultunk ez alatt a háború alatt, az, hogy olyan nem létezik, hogy „olyan nem létezik”. Ugyanakkor vigyáznunk kell akkor, amikor általános következtetéseket vonunk le partikuláris eseményekből.
Kontra: Mi következhet ezután, eldurvulhat-e a háború? Várható-e orosz ellencsapás, ha igen, az mekkora intenzitású lehet? Mennyire igazolják az ukrán sikerek a Nyugat taktikáját? Az ukránok keleti ellentámadása ok lehet újabb fegyverszállítmányok küldésére, illetve a harcok folytatására?
Robert C. Castel: Az elhúzódó háborúknak általában van egy tendenciája az eszkalálódásra, úgy mennyiségben, mint minőségben. Ami a durvulást illeti, a háború elején felvázoltam az egyik cikkemben az orosz haditerv három fázisát.
Miután az oroszoknak nem sikerült a nemzeti és katonai döntéshozatal „lefejezése” a háború első napjaiban, és miután egyre kétségesebbé válik, hogy belátható időn belül fel tudjak-e számolni az ukrán hadsereg ellenállását, most a terv harmadik fokozata következik, aminek a célja az ukrán társadalom és az ukrán gazdaság akaratának és a képességének a felőrlése a háború fenntartására.
Paradox módon a harctéren valószínűleg előbb-utóbb csökkenni fog a harcok intenzitása, már csak az ősz miatt is.
A civil infrastruktúra, elsősorban az energia-infrastruktúra pusztításával kapcsolatban azonban elmondható, hogy egyre növekvő intenzitással kell számolni. A tömegpusztító fegyverek bevetésén kívül ez Oroszország egyetlen esélye arra, hogy rövid időn belül megnyerje ezt a háborút.
Mert bármilyen meglepő is, a háborúk jelentős része nem a harctéren fordul meg, hanem a hátország állóképességén.
Ami a Nyugat szerepét illeti, a harkivi győzelem a nyugati katonai doktrína diadala egy jóval merevebb posztszovjet katonai doktrína felett. Ebben nincs semmi új, ez volt az arab–izraeli háborúk és a két öbölháború tanulsága is. A Nyugat minőségének a győzelme a Kelet mennyisége felett.
A Nyugat továbbra is szállít majd fegyvereket, és továbbra is folytatja majd az ukrán hadsereg kiképzését a nyugat harcmodor alkalmazására. A kérdés csupán az, hogy mennyi fegyvert tudnak még adni, illetve hogy egy tömegháborúban képesek lesznek-e többet felhalmozni, mint amennyi Oroszország rendelkezésére áll. Ez különösen akkor lesz fontos szempont, ha megvalósul az iráni, illetve az észak-koreai és később talán a kínai haditechnikai támogatás.
Végső soron a kérdés az, hogy a Nyugat minősége képes lesz-e ellensúlyozni a Kelet mennyiségét. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy igen. A második világháborúban például a mennyiségnek sikerült legyőznie a minőséget.
Azzal is számolni kell, hogy egy esetleges orosz győzelem után a kiürült fegyverraktáraival egy legyengült Nyugat fog szembenézni a keleti fenyegetéssel. Ezen érdemes már most elgondolkodni.
Kontra: Mennyiben befolyásolhatják az oroszok stratégiáját a mostani fejlemények, akik eddig látványosan arra játszottak, hogy szépen lassan felőrlik az ukrán hadsereget? Tartható-e ez a stratégia, vagy valami újat kell előhúzni a kalapból?
Robert C. Castel: Amint már említettem, egy sikeres műveleti meglepetés általában új szakaszt nyit egy háborúban.
Az oroszok valószínűleg azt a következtetést vonták le a harkivi fiaskóból, hogy ezt a háborút igen nehéz lesz így folytatni. Az ukrán emberanyagfölény a jövőben is lehetőségeket fog teremteni hasonló műveleti meglepetésekre.
Az oroszok négyféleképpen tudnak ezzel megküzdeni. Az egyik: megragadják a kezdeményezést, és megpróbálnak egy, a harkivihoz hasonló műveleti áttörést elérni. A másik: ezzel párhuzamosan az oroszok kénytelenek lesznek jelentősen növelni az ukrajnai kontingensük létszámát. A harmadik: a már említett új fokozat, ami az ukrán civil lakosság ellen irányul, és a célja a társadalmi kohézió és akarat megtörése. A negyedik: a tömegpusztító fegyverek bevetése, és itt elsősorban taktikai atomfegyverekre gondolok.
Azoknak, akik ezt elképzelhetetlennek tartják, és minden erre való utalást orosz propagandának minősítenek, szembe kell nézniük néhány kellemetlen ténnyel. A múltban mindig olyan helyzetekben merült fel az atomfegyver taktikai alkalmazása, amikor az ellenfél egy sikeres stratégiai, illetve műveleti meglepetést hajtott végre. A legismertebb példa erre a már említett kínai intervenció Észak-Koreában.
Az orosz nukleáris arzenál sokkal nagyobb hányadát képezik a taktikai atomtöltetek, mint az amerikai arzenálét. Ez azt jelenti, hogy az oroszok számára ezen eszközök harctéri alkalmazása sokkal könnyebben elképzelhető, mint az amerikaiak számára.
Ezek a számok a szememben sokkal ékesszólóbbak, mint egy nyilvánossá tett nukleáris doktrína. A papír mindent elbír, de mielőtt valaki leül plutóniumot hegyezni, általában jobban átgondolja azt, hogy kapanyelet akar faragni belőle vagy fogpiszkálót.
Kontra: Ön a háború első napjaiban úgy nyilatkozott, hogy ezt a háborút az ukránok elvesztették. Hogy látja ezt a kérdést most, több mint fél évvel az orosz offenzíva megindítása után? Mik most az erőviszonyok a fronton?
Robert C. Castel: Van itt egy dolog, amit fontos megérteni. A taktikai, a műveleti, a stratégiai és a politikai szintek között létezik egy úgynevezett „disconnect”, a folyamatosság hiánya. A győzelem egy bizonyos szinten nem jelent automatikusan győzelmet egy másik szinten.
Mi Ukrajna célja? Csatlakozni a Nyugathoz és a NATO védőernyője alá helyezni magát.
Mi Oroszország célja? Ellenőrizni a területet a NATO keleti határa és Oroszország nyugati határa között.
Mi a legrosszabb, ami az oroszok szempontjából történhet? Egy ukrán NATO-csatlakozás. Miért? Azért mert egy NATO-tag Ukrajnára Oroszország sokkal kevésbé lenne képes ráerőltetni az akaratát, és idővel ez az Ukrajna egy igen potens ellenséges bázissá alakulna át Oroszország ajtaja előtt.
Pusztán azzal, hogy Putyin úr elindította ezt a háborút, gyakorlatilag levette az asztalról az ukrán NATO-csatlakozás ügyét. Miért? Azért mert a csatlakozással a háború azonnal világháborúvá válna.
Summa summarum, ameddig ez a háború folytatódik, addig ezt a politikai célt Oroszország kipipálta, függetlenül attól, hogy mi történik a harcmezőn. Minél jobban elhúzódik a háború, és minél tovább pusztul az ukrán gazdaság és az ukrán társadalom, annál kisebb lesz a valószínűsége az ukránok uniós csatlakozásának is.
Fontos megérteni, hogy a háborúk célja nem a csaták megnyerése, hanem a háború megnyerése. Egy háborút meg lehet nyerni a csatatéren, gondosan egymásra rakosgatva a megnyert csatákat, de egy háború politikai céljait meg lehet valósítani egyéb módszerekkel is. Ez a fő különbség Oroszország és Ukrajna helyzete között.
Ukrajnának igen kevés mozgási lehetősége van. Számára a győzelem feltétele az oroszok által elfoglalt területek felszabadítása és a NATO-csatlakozás, hogy a szuverenitását meg is tarthassa.
Az oroszok a háború legfőbb politikai célját, a NATO-csatlakozás megakadályozását és egy bizonyos fokú ellenőrzést a puffer-terület felett köztük és a NATO között, elérhetik akkor is, ha az orosz katona nem váltja fel Csapnál az ukrán határőrt.
Egy végtelenített konfliktus, Ukrajna bukott állammá, társadalommá és gazdasággá válása, a nukleáris arzenál kreatív bevetése - talán Belaruszból mérve atomcsapásokat - olyan eszközök, amikkel Oroszország élni tud, még akkor is ha, a harcmezőn nem képes az ukránok fölé kerekedni.
A nemzetközi rendszer egyik vasszabálya, hogy a nagyhatalmak azt tesznek, amit akarnak és a kisebb nemzetek elviselik, amit el kell viselniük.
Jobb lesz, ha megbarátkozunk ezzel a gondolattal.
