Hetekkel, sőt hónapokkal az olasz parlamenti választásokat megelőzően a világsajtó igencsak látványos módon próbálta előrejelezni a nemzetközi politikai elit számára annak a különösképpen az Unión belül veszélyt jelentő folyamatnak az eljövetelét, miszerint az olasz baloldal évtizedes hegemóniáját a szélsebesen felzárkózó jobbközép koalíció véglegesen megtörheti.
E vészjósló retorikát elsősorban olyan szalagcímek fémjelezték, mint „a demokrácia gyomrosa érik”, „közéleti mélypontra számítunk”, valamint „egy politikai vészkorszak közeleg” – ezek pedig egytől egyig azt a képet igyekeztek kialakítani a vasárnapi választások kapcsán, mintha az olasz demokrácia, valamint jogállamiság az utolsó óráit élné, s amelyeket a diktatórikus jobboldali végveszélytől minden áron meg kell óvni.
Csakhogy az exit pollok, valamint a messze ötven százalékot meghaladó feldolgozottság mellett közzétett hivatalos eredmények alapján az olasz demokrácia régen volt ennyire kifogástalan állapotban Olaszországban.
Ugyanis minden jel arra enged következtetni, hogy az olaszoknak több mint egy évtized után végre ismét olyan miniszterelnöke lesz, aki a kinevezését nemcsak egy nagyarányú társadalmi felhatalmazás nyomán kapta meg, hanem annak a pártnak az elnökeként, amely de facto a legtöbb szavazatot kapta a pártversenyben.
Mindez pedig az olasz belpolitika elmúlt éveit tekintve egy kifejezetten unikális jelenségnek mondható, ugyanis Silvio Berlusconi miniszterelnök 2011-ben történő lemondása után sem a három baloldali, sem pedig a három „független” kormányfő egyike sem mondhatta el magáról azt, hogy az imént említett két szempontnak – amelyek a képviseleti demokrácia alappillérei – egyszerre megfelelt volna.
A felmérések szerint a Giorgia Meloni vezette Olasz Testvérek (FdI), a Matteo Salvini vezette Liga, a Silvio Berlusconi vezette Hajrá Olaszország (FI), valamint más, kisebb pártok alkotta jobbközép szövetség a voksok 41-45 százalékát szerezhette meg, ami elegendő ahhoz, hogy a törvényhozás mindkét házában többsége legyen. Ezzel szemben a balközép koalíció, amelyet az Enrico Letta vezette Demokrata Párt (PD), a Zöldek, az Olasz Baloldal (SI) és az Emma Bonino vezette Europa+ alkot, csak a szavazatok 25,5-29,5 százalékát szerezhette meg.
Hozzá kell tenni, hogy nem pusztán Meloni e két szempontnak való megfeleltethetősége érzékelteti az olasz demokrácia és jogállamiság tisztaságát és működőképességét.
Érdemes ugyanis felidézni az Európai Bizottság elnökének, Ursula von der Leyennek az olasz választási kampány hajrájában nemrég tett megjegyzését, miszerint ha egy jobboldali győzelem esetén Olaszország nem lenne eléggé együttműködő Brüsszellel, akkor
„megvannak az eszközök, ezt már Magyarország és Lengyelország esetében is bizonyítottuk”.
A kifejezetten provokatív és a politikai zsarolás eszköztárába tartozó brüsszeli mondatra azonban az olasz választók a lehető legdemokratikusabb módon reagálták. Egész egyszerűen elmentek szavazni, és rég nem látott magabiztossággal komoly felhatalmazást adtak a jobboldalnak annak érdekében, hogy az még a baloldali európai establishment látszólagos túlereje ellenére is az olasz emberek, valamint Európa harmadik legnagyobb gazdaságának érdekeit szolgálja.
Mi ez, ha nem az eddigi baloldali „technokráciából” a valódi demokrácia irányába történő visszabillenés megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka?
Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a vészjóslást teljes fordulatszámra pörgető világsajtónak egyetlen aspektusból talán valóban igaza volt.
Ugyanis brüsszeli fénytörésben vizsgálva az olaszországi eseményeket, kijelenthető, hogy nem pusztán egy elszigetelt politikai fordulatról beszélhetünk.
Hiszen ha számításba vesszük a már hosszú évek óta épülő magyar, illetve lengyel konzervatív blokk mellett nemrég teret nyerő svédországi patrióta folyamatok megszilárdulását, belátható, hogy az elmúlt években számos válságot megélt, s jelenleg is válságban lévő kontinensünkön valóban beköszönőben van a változás szele.
E konzervatív reneszánsz pedig a jelenlegi európai folyamatokat nézve talán nem is jöhetett volna jobbkor.
Ugyanis egyre érvényesebbnek tűnik az a megállapítás, miszerint Európa csak akkor maradhat robosztus, versenyképes és legfőképpen szuverén, ha azt nem egy központi, bürokratikus vízfej irányítja, hanem egy olyan erős, nemzetállamok közti szövetség, amely az egyes országok különbözőségei ellenére alapvető értékként és hivatkozási pontként tartja számon kontinensünk keresztény-konzervatív gyökereit.
Annak megértéséhez, hogy a vasárnapi olaszországi eredmények az imént tárgyalt folyamatban mennyire fontos szerepet töltenek be, elég csak felidézni a magyar kormányfő, Orbán Viktor győztes pártoknak küldött gratulációját.
Mint azt a miniszterelnök írta: „Több, mint megérdemelt győzelem. Gratulálok! […] A Fratelli d'Italia párt sikere azon konzervatív-keresztény értékeknek a győzelme, amelyek együttműködésünk és barátságunk alapját is képezik.”
A kérdés csupán az, hogy a jelenlegi trendet látva vajon képes lesz-e Brüsszel önmérsékletet gyakorolni, ezáltal partnerként tekinteni az Európában egyre nagyobb társadalmi támogatottsággal rendelkező jobboldali blokkba tömörülő országokra, vagy tovább erőlteti a valós társadalmi legitimáció nélküli, dezintegrációs politikáját? Akárhogyan döntenek a bürokraták, egy valami biztos: ahogyan Budapest, illetve Varsó már egy jó ideje, úgy mostanra már Róma is csatlakozott Európa józanabbik feléhez.
