Háborús karácsony lesz az idei. Hosszú évtizedek óta az első ilyen kontinensünkön. Mi itt, Európában hozzászoktunk ahhoz, hogy békében élünk. A többség számára az ünnepek kiüresedtek eredeti, spirituális tartalmukból. A nyugati világ karácsonya már nem a betlehemi szegénységben született Istent ünnepli, aki értünk megalázva magát testet öltött. Jézus Krisztus sokkal inkább egy meseszerű figurává, Jézuskává vált a többség számára.
A lelki sivárságunk ellenére azonban biztonságban ünnepeltünk. Némelyek az ajándékokat és a mértéktelen zabálást, némelyek az Isten fiának megszületését ünnepelték. Ízlés kérdése.
Legutóbb a romániai forradalom és a délszláv háborúk zavarták meg a nyugati féltekének karácsonyi áhítatát. Most azonban újra fegyverropogás nyomja el a karácsonyi éneket.
No persze nem mindenki számára jut arányosan a háborús hangzavarból. A Záhonytól nyugatra eső Európa már kívül van a fegyverek hatósugarán. A kis-magyar világ magyarjait nem fenyegeti a vérontás.
Nemzetünk kárpátaljai része van csupán szorongatott helyzetben. Elzárva az anyaországtól, a háborútól és az ukrán nacionalisták haragjától fenyegetve. A közel százezerre apadt kárpátaljai magyarság az ukrán hatalom túszaként várja, hogy újra béke legyen Európa keleti szegletében.
Mi, akik abban a szerencsében részesültünk, hogy biztonságban élhetünk, az a kötelességünk, hogy a korábbiakhoz képest is erősebben mutassuk ki szolidaritásunkat a kárpátaljai nemzettársaink felé. Ezekben a vészterhes időkben ugyanis a segítség, a testvéri szeretet megtagadása halálos bűn.
Isten elleni vétek elfordulni azoktól, akik harapófogóban élik az életüket.
Mi terített asztal mellett gyűlhetünk össze a családunkkal. Akkor és oda megyünk, ahova akarunk. Hatalmas luxusban élünk. Gondoljunk bele, hogy Kárpátalján és Ukrajna-szerte szétszakított családok ezrei várják, hogy egy nap ők is együtt ünnepeljenek.
Most szétszakítottság, sötét és hideg van. Az idős szülők hátramaradva vigyáznak az értékekre, a fiatalok a nincstelenség és a behívóparancs elől nyugatra menekültek. Több millió ukrán és több tízezer magyar kelt útra, hogy a bizonytalanság elöl keressen menedéket.
Akinek nem volt szerencséje, az most a fronton várja Krisztus születését. A sáros lövészárokban imádkozik azért, hogy egy nap hazamehessen. Beregszászba, Bátyúba, Kisorosziba, Nevetlenfaluba, Munkácsra vagy ahonnan éppen elragadta a háborús gépezet.
Most nagy szükség lenne egy karácsonyi csodára. Olyan nagyra, ami képes véget vetni a harcoknak. Először csak egy pár napra, majd egyre hosszabb időre hallgatnának el a fegyverek. Végül többé senki nem lőne, senki nem töltene újra, senkinek nem kellene menekülnie.
Egyszer majdnem megtörtént a csoda. 1914-ban a német–angol fronton. A német katonák karácsonyi éneke áthallatszott a brit sáncokig, akik saját énekeikkel feleltek a németeknek. Szenteste szünetet tartott a halál. Így volt méltó és helyes. A karácsony az élet ünnepe, a megszületésé. Az Isten emberré lett, hogy üdvözítsen minket. Németeket, angolokat, oroszokat, ukránokat. Mindenkit. Azokat is, akik nem hisznek még benne. Azokat is, akik most még ellene vannak, és üldözik a keresztényeket.
A csodákat Isten a legszívesebben az embereken keresztül hajtja végre. Hogy újra csoda történik-e, az tehát rajtunk múlik. Azon, hogy elősegítjük-e a megtörténtét, vagy ellenállunk neki.
Támogassuk tehát a kárpátaljai testvéreinket, a menekülő ukránokat is, és mindazokat, akik a béke érdekében ügyködnek!
Áldott karácsonyt!
