Túlzás nélkül kijelenthető, hogy a hetek óta a lengyel-fehérorosz határ mentén húzódó migrációs helyzet kapcsán már nemigen akad olyan nyugati vagy összeurópai intézmény, amely ne foglalt volna állást: Brüsszel immár az ötödik alkalommal jelentett be szankciókat Belarusszal szemben, két héttel ezelőtt az ENSZ Biztonsági Tanács tartott rendkívüli ülést a témában, Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára pedig épp a napokban nyilatkozott az ügyről, miszerint „ébernek kell lennünk”.
Mindezzel párhuzamosan a fősodratú világsajtó szintén precedens nélkülinek bélyegezte a lett, litván, valamint a lengyel határszakaszon történő eseményeket, több ízben is hangsúlyozva, hogy a 2015-ös migrációs válság kirobbanása óta ehhez hasonló méretű humanitárius krízis még soha sem fordult elő, mellyel lényegében zárójelbe helyezte annak a több ezer migránsnak a Földközi-tengeren bekövetkezett halálát, amelyet áttételesen a Soros fémjelezte migránshajókba vetett naiv hit idézett elő.
S miközben az európai establishment a különböző gazdasági szankciók, valamint politikai és diplomáciai válaszcsapásokról lamentál, addig érdekes módon egyetlen brüsszeli csúcspolitikusban vagy bürokratában sem merül fel az a gondolat,
miszerint a migránsok határokhoz való utaztatása és a velük való provokálás gyakorlata évek óta megtűrt stratégia az Európai Unió területén, amelyet az Emmanuel Macron vezette Franciaország gyakorolt, s gyakorol mind a mai napig, igencsak professzionális módon.
Emlékezetes, a hat évvel ezelőtt kirobbant európai migrációs krízis közepette egy új kifejezéssel lett gazdagabb mind a francia, mind pedig az angol nyelv, amely elsősorban annak volt köszönhető, hogy a Nagy-Britanniát és Franciaországot összekötő La Manche csatorna franciaországi partján kiépült az ún. „migráns-dzsungel”.
Ez egyfajta sátortáborként szolgált több ezer olyan illegális afrikai bevándorló számára, akinek a francia életminőség nem felelt meg, ennek okán mindenáron Nagy-Britanniába igyekezett valamilyen módon átjutni. Az erőszakos bűncselekményektől, betegségektől, valamint nyomortól terhelt leghírhedtebb ilyen „dzsungel” Franciaország egyik legnagyobb kereskedelmi forgalmát lebonyolító kikötője, Calais mellett épült ki, ahonnan évente több tízezren próbálnak meg gumicsónakokon és egyéb lélekvesztőkön átjutni Nagy-Britannia partjaihoz.
A 2015-től datálható legnagyobb, Calais-ból a brit partokra érkező migránshullámok következtében az angol kormány komoly nyomást gyakorolt Franciaországra annak érdekében, hogy számolja fel ezeket a „migráns-dzsungeleket” azt feltételezve, hogy ha nem lesz az illegális bevándorlóknak hol átvészelni a teleket, akkor a tavasz beköszöntével már drasztikusan kevesebb határsértőt kell megakadályozniuk a francia határőröknek abban, hogy megkíséreljék a csatornán való átkelést. Csakhogy a „dzsungelek” felszámolása hamar falakba ütközött, hiszen a táborokból kiebrudalt migránsok a francia partmenti kis falvakban kezdtek el tömegesen feltűnni, hamar pokollá téve az ott lakók, valamint az odalátogató turisták életét.
Így néhány hónap leforgása alatt, elsősorban a francia lakosok panaszaiból eredő rendőri szigor csökkenése miatt, a migránsok fokozatosan visszaszivárogtak a kikötők környékére abban reménykedve, hogy valamilyen formában, előbb vagy utóbb, elérik a brit partokat.
Az elmúlt hat év pedig úgy tűnik, hogy az illegális bevándorlók kitartását igazolta, ugyanis a brit bevándorlásügyi hivatal statisztikái szerint évente mintegy 8 és 24 ezer közé tehető migráns jut át illegálisan a szigetországba.
Csakhogy tévednek azok, akik e kiemelkedően magas számokat a migránsok egyre fejlődő tájékozódási és hajózási rutinjával magyarázza, ugyanis mint az több oknyomozói anyagból kiderült, az illegális bevándorlók brit vizekre való „sodródását” nagyban elősegítik a francia partiőrség hajói, természetesen humanitárius okoknál fogva.
A nem hivatalos francia álláspont szerint ugyanis minél hamarabb kapnak segítséget a nyílt vízen tengődő bevándorlók, annál gyorsabban előzhető meg egy tragikus kimenetelű vízikatasztrófa.
S mint azt Nigel Farage brit politikus helyszínen készített videódokumentációja is rögzíti, a lélekvesztők francia partokra való visszavontatását valahogy mindig „veszélyesebb” manőverként ítéli meg Macron partiőrsége, minthogy átsegítsék a csónakokat az angol fennhatóságú vizekre, a brit partiőrségre hárítva ezáltal a felelősséget.
Adódik a kérdés, hogyan kerülhette el éveken keresztül Brüsszel figyelmét a migránsok effajta határra vonszolása, majd magukra hagyása, amely a nemzetközi jog ismeretében ugyanolyan kérdéseket feszeget, mint a lengyel-fehérorosz határon történő események nagy része, ami ezzel szemben az évtized humanitárius katasztrófájaként szerepel a bürokraták napirendjében?
S hogyan fordulhat elő, hogy míg a keleti konfliktus kapcsán a világsajtó egyként fejezi ki a döbbenetét és az aggodalmát, addig egyetlen fősodratú médiumot sem érdekelte éveken keresztül az a migránstaxiztatás, amelyet az Emmanuel Macron fémjelezte Franciaország végzett, s végez mind a mai napig? Valami azt súgja, ezekre a kérdésekre az európai átlagember aligha kap majd a jövőben érdemi választ.
