"Historia est magistra vitae."
A történelem az élet tanítómestere.
A kifejezést Ciceronak, a Római Birodalom köztársasági időszakának legendás filozófius-politikusának, Julius Caesar esküdt ellenségének tulajdonítják. Cicero szenvedélyes szenátusi beszédekben, röpiratokban, nyilvános szónoklatokban ostorozta a nyilvánvalóan egyeduralmi szándékokra törekvő, sikeres tábornok-államférfit, emlékeztetve mindenkit a múlt tanulságára.
Ami farkasnak látszik, farkasként vonyít, úgy tépi szét a bárányokat, mint a farkas, az bizony valószínűleg farkas. Még akkor is, ha olyan régóta nem volt farkas veszély, hogy a legutóbbira már alig emlékszik valaki.
Az emberiség memóriája önsorsrontó módon gyenge. A történelem ismerete, felelevenítése nem csupán öncélú tudományos kíváncsiság, hanem magunk és utódaink iránti felelősségtudat is: emlékezzünk, mi volt régen, hogy ami rossz volt, azt többé ne engedjük megtörténni.
Kálomista Gábor filmet forgatott a 15 éve történt megrázó és a rendszerváltás utáni demokráciánk talán legmeghatározóbb eseménysorozatáról. Az ellenzék és hű médiája sipákol és gúnyolódik, többségük már azelőtt silány propaganda eszköznek könyvelte el az Elkxrtuk című filmet, hogy bárkinek lehetősége lett volna megtekinteni.
És a baloldali sajtó nem foglalkozik azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy a mai választók számottevő részének a jelvények nélküli rendőrök attakja, a hatalomba kétségbeesetten kapaszkodó, hazudozó miniszterelnök botrányos viselkedése nem személyes élmény, hanem szóbeszéd. Akik emlékeznek a történtekre, azoknak a többsége négy évente úgy ikszel, hogy ezt észben tartja.
Az Elkxrtuk egy politikai akció-thrillerbe bújtatott, kifejezetten a XXI. századi mozgóképes tartalomfogyasztáson szocializálódott, a közélet iránt érdeklődő fiataloknak szánt történelem lecke.
A streaming szolgáltatóknak (Netflix, Amazon Prime, HBO Go, Disney +, stb.) köszönhetően olyan mértékben növekedett meg az igényes és szórakoztató sorozatok és filmek kínálata, hogy az általuk diktált trendektől eltérni nem ajánlott. Már ha a filmet készítők azt szeretnék, hogy számottevő néző legyen kíváncsi munkájukra.
Az Elkxrtuk is kénytelen tehát olyan formában megmutatni annak az időszaknak a zavaros, sok szempontból csak találgatásokkal együtt megismerhető történetét, aminek tanulsága ma ismét nagyon aktuális. Nem egy House of Cards jellegű politikai drámát kapunk, hanem egy Homeland-jellegű akciódús krimit, amelyben a nagy eseményeket egyszerű, esendő, sokszor saját jellemhibáiktól meghasonlott karakterek döntésein keresztül ismerhetjük meg.
Sajnos ez ebben az esetben nem igazán sikerült.
Az alkotók nem sajnálták a szellemi, anyagi erőforrásokat, látszik rajta, hogy „van benne anyag”. Szépen van fényképezve, igényesen van megvágva, korszerű és stílushoz illő a zene. Egy percre sem jut róla eszébe az embernek, hogy ez gagyi lenne.
A magyar nézők egy magyar sztoriról egy amerikai akcióthrillert kapnak, ami hiába látványos, mégsem működik igazán. A valódi színészi teljesítmény és a jó történet ugyanis hiányzik belőle (jegyezzük itt meg, hogy nehéz úgy élvonalbeli színészeket toborozni, ha a liberális értelmiségi elit jó eséllyel kiközösíti azokat, akik egy ilyen projektben szerepet vállalnak)
A Netflix Attack of the Hollywood Clichés! című dokumentumfilmje remekül bemutatja azokat a filmes motívumokat, amelyek egy „blockbuster” (kasszasikernek szánt) mozi kötelező elemei. Jelen esetben többek között:
- Szerelmi szál: karrier és magánéleti boldogság közötti vívódás
- Gonosz politikus/potentát, aki hatalmával visszaélve bármire képes
- Jófiú nem várt elromlása, vagy antagonista meglepő jó útra térése
- A hős, aki csak belekeveredett, de végül az élére áll a jóért vívott harcnak
- Cuki kiskutya, aki előbb megérzi a természeti katasztrófaként ábrázolt, rendőrök elől menekülő tüntetők hullámát
És még ezer hasonló.
A filmes klisék azért léteznek, mert működnek, segítségükkel fenntartható az érdeklődés és feszültség. Az Elkxrtuk esetében azonban az indokolatlanul hosszú játékidő és a cselekmény kapcsolatának felszínessége a valóban fontos, megtörtént eseményekkel nem teszi szórakoztatóvá az egyébként működő recept alapján készült filmet.
Azok a nézők, akiknek ez az egész sztori újdonság, nem kerülnek közelebb a jelenkori politikai veszély újraértékeléséhez. Aki meg ismeri a történetet, azon gondolkodik, vajon a forgatókönyv miért nem azokkal a tényekkel foglalkozik többet, amelyek tényszerűen megismerhetők ahelyett, hogy találgatások révén démonizálják az egyébként nem túlságosan szeretetre méltó karaktereket.
Ha például Gyurcsányék disznóságairól akarunk filmet forgatni, nem kellene kihagyni a főszereplőt. Az október 23-ai könnygázzal, gumilövedékkel vívott, választópolgárok elleni háborút pedig végképp nem.
Az alkotók választottak egy utat és stílust, ezt becsülettel végig is vitték. Tisztességes iparos munka, aminél a keresleti piaci kényszer diktálta adottságok terelték kényszerpályára a filmet. Valójában azonban az Elkxrtuk a két szék között a pad alá esve nem lett sem megdöbbentő, sem igazán szórakoztató.
