Tisztelt Miniszterelnök Úr! Kedves Viktor!
Régóta formálódtak bennem a most papírra vetett gondolataim. Már elöljáróban ki szeretném jelenteni, hogy bocsánatát kérem. Mindenért. Amit eddig elkövette és amit még ezután fogok elkövetni Ön ellen. Az ember nem bújhat ki a bőréből, és noha mindkettőnknek végig kell járnunk a sors stációit, a végső elszámolás már úgysem a mi feladatunk lesz. Én addig is naponta szaporán bérmálkozom, hátha az is nyom majd valamicskét a latba az Úr színe előtt.
Ott kezdem, hogy közel egyszerre kezdtük közéleti szereplésünket. A politika színpadán eltöltött több évtizedes közös múltunk így feljogosít arra, hogy az út végéhez közeledve egy hozzávetőleges számvetést készítsek. Számomra szűk öt év adatott, hogy ennek a „k**va országnak a miniszterelnöke lehessek, de hát még ez a kevéske idő is megérte. „Mi az, hogy! Nagyon is!” Ön is tudja, hogy „Fantasztikus dolog politikát csinálni, fantasztikus! Fantasztikus egy országot vezetni.” Az ön vállán a mostani ciklussal együtt viszont 20 év lesz már „cserebogár, sárga cserebogár.” Én ugyan csak öt évet voltam a napon, de sajnos a kormányfői sütkérezéstől úgy leégtem a szó szoros és átvitt értelmében is, hogy most már csak az „árnyékban” tudom tenni a dolgomat, illetőleg csinálni. Csinálni, na azt nagyon szeretek. Az igekötős formák közül legjobban a visszacsinálni lenne a kedvencem, de egyszerűen nem akar sikerülni. Így jelenleg nincs számomra más lehetőség, minthogy átértékeljem a rendszerváltozás óta eltelt időszak eseményeit, bár azt is belátom, hogy az azt megelőző sem vált túlzottan a dicsőségemre.
Én most értem el miniszterelnöki elődöm, Medgyessy Péter „útelágazódásához”, de még mielőtt változatlan csinálási lázzal maradnék az angol közlekedési szabálynál, azaz hogy a jövőben is balra fogok tartani, politikai ténykedésem néhány emblematikus pillanatának újraértékelése mellett megragadom az alkalmat, hogy tételesen, mindenért elnézést kérjek Öntől és a magyar társadalom tagjaitól.
Arra talán ön is tisztán emlékszik, hogy miniszterelnökségem idején már „Nem volt sok választás, Azért, mert elk**tuk. Nem kicsit, nagyon.”
Kezdem ott, hogy a 2008-as IMF-hitel felvételével rendesen megnehezítettem az Ön jövőbeli munkáját. Őszintén bevallom, azóta sem értem, hogy volt képes kigazdálkodni és az utolsó fillérig visszafizetni az egészet... De hát tudja, nekem csak Surányi György jutott az adójóváírás nélkül kiszámolt minimálbér adómentesség átalakítási ötletével. Már Balatonőszödön is elmondtam, hogy nálunk a baloldalon „mikor számolni kell, akkor elfogy a tudomány”. Az IMF-hitelért és a devizahitelezés fél országot megfektető fiaskójáért ezennel a miniszterelnök úr elnézését szeretném kérni.
Aztán itt van a 2010-es ajkai vörösiszap-katasztrófa története. Ott is ön építtette újjá az elöntött devecseri és kolontári házakat, gyakorlatilag teljes településeket. Mi is sajnálkoztunk rendesen – akkor már ellenzékből – de belátom, azzal már akkor is tele volt a padlása a magyaroknak. Nekünk itt, a baloldalon valahogyan csak az jut, hogy kormányzásunk alatti mulasztások okán bekövetkezik valami, aztán Önök kárt mentenek meg helyreállítanak. Saját időszakomból mentésekre nem, károkozásra viszont annál inkább emlékszem.
Hogy el ne felejtsem, már a miniszterelnökségem kezdetén is azonnal letettem a névjegyemet Magyarország asztalára, a kettős állampolgárságról való népszavazáskor. Végül persze abból is Önök jöttek ki jobban, mert noha elértük annak érvénytelenségét, mégis a baloldalra égett a külhoni nemzettársaink megvetése, és idehaza azóta sem erről emlegetnek bennünket a legpozitívabb kontextusban. Mi mást mondhatnék, itt is engedje meg, hogy szíves bocsánatáért esedezzek.
Noha sok egyéb vállalhatatlan intézkedés, szégyenteljes helyzet terheli a lelkemet, egy dologért még mindenképpen szeretnék elnézést kérni, nevezetesen a 2006 októberében történtekért. Annyiféle módon megpróbáltam már elbagatellizálni a dolgot, még az akkori rendőrkapitányt, Gergényi Pétert is kitüntettem, de nem sikerült a mutatvány. A rendőri karhatalom – így, a megszépítő messzeség távolából már én is belátom – talán kissé valóban túlteljesítette a feladatát. Ezúton is fogadja Ön és a magyar társadalom is a legmélyebb megbánásomat, hiszen ennek a kinyilvánítása részemről semmibe sem kerül.
Végezetül a jelenünkről még annyit, be kell hogy valljam, rendkívüli módon zavar, hogy a politikai mezőben az Ön számára jutott Mozart, számomra pedig csak a másodhegedűs Salieri szerepe. Pedig a magam módján higgye el, én is tehetséges vagyok, és bármi áron hajlandó lennék elhúzni az Ön nótáját, noha a karmesteri pálca birtoklása helyett sajnos már 13. éve leragadtam a baloldali dalárda hangképző tanári szerepkörénél.
A jövőben is minden, az Ön munkáját gátló és a kormánybuktatás reményével kecsegtető „csinálásban” teljes valómmal benne leszek, és ahogyan most megtapasztalhatta tőlem, őszinte megbánással, minden jövőbeli tettemért is elnézést fogok kérni. Lucifer mondotta Az ember tragédiájában, hogy „nem adhatok mást, csak mi lényegem”. Ez az Ön szerencséje, másfelől az én legnagyobb tragédiám. Kérem, hogy ezt is nézze el és bocsássa meg nekem.
