„Temetni jöttem Gyurcsányt, nem dicsérni.”
Marcus Antonius szállóigévé vált mondata (William Shakespeare Julius Caesar című tragédiájából) jutott eszünkbe jó tollú, de talán kissé túlmozgásos kollégánk, Fricz Tamás Magyar Nemzetben megjelent véleménycikkét olvasva.
- Tényleg politikai hulla az ellenzék bábjátékosa?
- Valóban itt van az ideje, hogy Gyurcsány Ferencet leírjuk, mint egy félkegyelmű, kártékony emléket a múltból?
Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd
Kénytelenek vagyunk feltételezni a szerző jó szándékú naivitását, mert különben azt kellene gondolnunk, hogy Don Gyurleone karakterének elbagatellizálásáért és a baloldal rehabilitációjáért fohászkodik.
„Rövid leszek: jó lenne, ha végre abbahagynánk a nemzeti oldalon az öszödi böszme rendkívüli képességeinek nyakló nélküli dicsérgetését.”
(Forrás: a Magyar Nemzet online kiadása)
A dühös, szinte sértett tónusú véleménycikk nem idéz az általa kritizált gyakorlatból példákat (sem közéleti szereplők nyilatkozatait, sem politikusok megnyilvánulásait, sem újságcikkeket).
Ennek egyik oka a tapintatos óvatosság lehet, a másik – és ez a valószínűbb –, hogy valójában senki sem dicsérgeti Ferit, legfeljebb a szerző értett félre valamit.
Gyurcsány neve még mindig több millió embernek jelent egyet a csőd szélére vezetett gazdasággal, a hazugságon alapuló kormányzással és a szemkilövető rendőrattakkal.
Ennek azonban azonkívül is van oka, hogy a kártékony MSZP–SZDSZ-korszak maradandó élményt jelentett a választóknak: az, hogy
a bukott miniszterelnök személye által jelentett veszélyt az elmúlt 12 évben sem becsültük alá, és a nemzeti kormány sem szűnt meg újra és újra emlékeztetni a ház körül ólálkodó ravasz, kitartó rókára.
Túlságosan is időszerű az a tény, hogy Feri szívós munkával küzdötte fel magát a politikai szemétdombról oda, hogy mára nemcsak az ellenzék első számú ereje, de személye bármilyen pártok közötti alkut is túlél, sőt, ő maga diktálja a feltételeket is.
Gyurcsány szívós kitartását, következetes, a cél érdekében mindent és mindenkit beáldozni hajlandó hosszú távú terveinek veszélyeit nem lehet tehát eleget hangsúlyozni. Nem azért, mert stratégiája vagy személye tiszteletre méltó lenne, hanem azért, mert a választókat láthatóan újra és újra emlékeztetni kell: a DK alapító elnöke nem pusztán tagja, hanem karmestere a szánalmas bolhacirkusznak, amit ma baloldali ellenzéknek nevezünk.
Ha kollégánknak szüksége lenne az ügyben iránymutatásra, hogy mennyire is kell komolyan venni Gyurcsányt, elég csak megnézni a legutóbbi kampány tematikáját és a miniszterelnök kommunikációját. Orbán következetesen hangsúlyozta, hogy ő egyetlen embert lát itt, akire figyelni kell: Gyurcsány Ferencet, a baloldal főnökét.
Nem a feleségét, nem Márki-Zay Pétert és végképp nem a csatlóssá csicskított szövetségeseinek vezérkarát. Lehetett volna a baloldal alkalmatlanságáról beszélni vagy Márki-Zay, Karácsony, Jakab és a többi balfék defektusaival érvelni, de a miniszterelnök és csapata tartotta az irányt, ami ismét segített az országot megmenteni egy következő Feri-féle ámokfutástól.
„Ez utóbbi persze nem fáj nekünk, de az már igen, hogy ebben az országban képtelen létrejönni a baloldalon egy tisztességes, nemzeti, konstruktív ellenzék. És ez nagy baj a magyar demokráciára nézve!”
(Forrás: a Magyar Nemzet online kiadása)
Végezetül pedig egy apró emlékeztető a nemzeti oldal újságírójának:
Aggódjon a baloldal saját megújulásán, mindenki söprögessen a saját háza táján!
A magyar demokrácia köszöni szépen, él és virul. Nagy számban mentek el a bal- és jobboldali szavazók április harmadikán választani, hagyjuk csak a túloldalon bátran elburjánzani a gyurcsányizmust. Van ott több más jelölt, aki az első adandó alkalommal a tönk szélére sodorná az országot – Ferivel vagy nélküle.
Nem kell siettetni a generációváltást.
