- Tömegjelenetek Budapesten!
- Maszk nélküli emberek lepték el a teraszokat!
- Hatalmas árat fizetünk a túl korai nyitásért!
- Majd meglátjátok, meglesz ennek a böjtje!
- A negyedik hullámban százával halnak meg azok, akik vidáman sörözgettek szombaton és estébe nyúlóan kint lötyögtek a városban.
- Hamarosan tömve lesznek a kórházak huszonévesekkel, két hét múlva mindenki lélegeztetőgépen függ.
- Nem lett volna szabad, csak fokozatosan!
A szombati terasznyitást ilyen és ezekhez hasonló vélemények kísérték az ellenzéki oldalon. A forgatókönyv része, hogy Zacher Gábor drámai hangú interjúban aggódott, szerinte nagy hiba volt így nyitni, másképp kellett volna. Karácsony Gergelyt is aggodalom töltötte el. Kálmán Olga a független újságíróból lett dékás pedig egy Facebook posztban emlékeztette az országot, hogy miközben Orbán sörözik, az ország gyászol.
De engedjék meg, hogy lefordítsam önöknek a fenti fájdalmas sirámokat magyar nyelvre:
- Nem szabad nyitni, nem szabad levenni a maszkot még otthon sem!
- Akik együtt ünnepelnek a kormánnyal, azok majd jól megbetegszenek, vagy legalábbis megérdemelnék!
- Jeremiási átkunk szálljon minden teraszon üldögélő potenciális Fidesz-szavazóra!
- Minden vidámságban és örömben töltött perc, amit az orbáni Magyarországon megélünk, tovább táplálja a rendszert és fenntartja a diktatúrát.
- Teraszon söröző ember egyenlő fideszbérenc és nagymamagyilkos.
- No Parmezán!
- A bezártságot és a pánikot fenn kell tartani a választásokig! Nem szabad ellágyulni, fogakat összeszorítva kell élni!
A nyitást követő halálkommunikációt egy kifejezetten ellenzéki ismerősöm szintén gúnyosan kommentálta:
„200 méterről is fertőz! Aki maszk nélkül megy ki az erkélyre, az olyan, mintha téglával dobálná a járókelőket!”
És tényleg, telitalálat. Irtó jót nevettem ezen a kikarikírozáson.
Egy olyan ellenzéki, akinek még nem öntötte el az agyát az Orbán-fóbia, az érzi, hogy olyan elviselhetetlen szintre tekerték fel a rettegésgenerátort az ellenzéki pártszékházakban és az ellenzéki lapoknál, ami már túl van a normalitás határán.
Aztán elgondolkodtam azon, hogy mégis mi a fenére számítottak? Huszonéves fiatalokról van szó, akik alig várták, hogy újra kiülhessenek egy kellemes helyre. Záhonytól Sopronig mindenki azt várta, hogy egy napsütötte délutánon kiülhessünk egy vagy több italra. Ebből nem lesz eztán napi rendszer, de erre az alakalomra mindannyian vártunk. Hát még a vendéglátósok! Tényleg azt remélték az ellenzéki aggódok, hogy az egy éve kényszerű karanténban élő fiatalok decens módon lefetyelnek el egy italt, betartják a másfél méteres szabályt, majd sötétedés előtt mindenki hazamegy?
Amennyiben igen, akkor nem értik és ismerik ezt a társadalmat. Ez lehet a folyamatos politikai kudarcaik oka is: nem ismerik a magyarokat.
Mi ilyen összejárós, együtt piálós, nagyokat beszélgetős, füvön üldögélős, csajozós, pasizós népek vagyunk. Nem csak Záhonytól Sopronig, hanem Sepsiszentgyörgytől Kismartonig.
Pontosan attól a ponttól és addig, amíg az országunk határait szeretnénk kitolni egy szép napon. De ez egy másik, nem kevésbé izgalmas téma, egyelőre azonban tartsuk a fókuszt azon a kérdésen, hogy milyen alávaló ellenzéke van az országunknak!
Mert ezek a halálkufárok nem a lakosság egészségéért aggódnak, amikor a nyitás veszélyeiről makognak. Ha érdekelné őket a magyar emberek egészsége, akkor nem helyeznének újabb pszichés nyomást a lezárásoktól és a rémhírektől elgyötört lakosságra a halálkampányukkal.
Gócpontokat akartak, tömeges munkanélküliséget vártak, gazdasági összeomlást. Azt akarták, hogy a vírus és a társadalmi elégedetlenség söpörje el a kormányt. Ezeknek csak és kizárólag a politikai szempontjaik számítanak, mással már régen nem számolnak.
Érdemes ebben a kérdésben kicsit mélyebben elmerülni, hogy olyan ellenzékünk van, amely annak szurkol, hogy a vírus elleni védekezésbe bukjon bele a kormány. Még azon az áron is, hogy emberek ezrei halnak meg és a hatalmas gazdasági károkat kell elszenvedjünk.
A mi veszteségünk az ő esélyeik.
Az ellenzék és az őket támogató sajtó nyitáshoz való viszonyulása kapcsán valamiért az a történet jutott eszembe, amit egy kedves csíkszeredai pap mesélt nekem néhány éve:
egy paptestvére, egy csángó pap bácsi az ünnepi prédikációja közben jelentőségteljesen az első sorban ülő RMDSZ-es és némely magyarországi politikai notabilitásokra vetette a tekintetét, és egy teljesen más téma kapcsán, de félreérthetetlen utalásként kihangsúlyozta mondandójának egy érdemi részét:
Vérszípók, a magyar nemzet vérszípói ezek!
Szóval, Kálmán Olga után szabadon:
gyászol az ország, Orbán sörözik. Az ellenzék pedig egy vérszípó!
Végül egy ismert magyarországi publicista kérdését járattam meg a fejemben, miközben ezt a cikket írtam. Az illető azt kérdezte az olvasóktól, hogy mi van akkor, ha nem lesz igazuk?
Mi lenne? Semmi. Simán tovább fognak lépni. Még valószínűbb, hogy miután mégsem lesznek Budapest utcáin hullahegyek, akkor azt fogják mondani, hogy ők tulajdonképpen mindig is a nyitás pártján álltak. Egy szempillantás alatt váltanak, és az folyik minden csatornán, hogy a kormány előbb kellett volna nyisson, és ők ezt már januárban és februárban is megmondták.