Kell-e nekünk Cannes, vagy a Berlinálé? Mit hoz egy Oscar-díj hazánknak? Kérdések, melyekre ezúttal nem keresnénk választ az alábbi sorokban. Hogy mit gondol mindezekről a magyar kormány, kiderül a filmiparba ömlő gyakorlatilag kiapadhatatlan források nagyságából.
Hogy mit gondol maga a „nagybetűs szakma” a magyar kormányról, az is egy újabb felvetés. Emlékezhetünk, amikor Nemes-Jeles László a frissen megkapott Kossuth-díjával a hóna alatt, öltönyben, temérdek állami támogatással a háta mögött kiment a kormány ellen tüntetni. Vagy elég éppen az akkor még készülőfélben levő,
A feleségem története című film munkálataira közel egymilliárd forint közpénzt elnyerő Enyedi Ildikó diktatúrázós interjújára gondolni.
A néhai Andy Vajna színrelépéséig a magyar filmnek nem volt átütő lobbiereje és állami apanázst sem bocsájtottak a készítők rendelkezésére túlzott mértékben. Épp ezért vagyunk immáron 2-3 évente olyan boldogok, amikor egy nagyobb filmes fesztiválon mutatnak be egy újabb magyar potenciális sikerfilmet. A Saul fia, a Mindenki, a Testről és lélekről sikerei után, ezúttal A feleségem története című Füst Milán-adaptációért izgulhattunk a Cannes-i Filmfesztiválon. Enyedi Ildikó élete projektje némi normalitást vihetett végre az immáron tényleg csak a sokkolást és extrém figyelemfelkeltést erőltető felhozatalba. Sajnos nem is nyerte meg az Aranypálmát ennek megfelelően.
A díjat ugyanis ezúttal a francia Titane című produkció hozta el. Bár a szokatlan, pszicho-thriller műfajú film szoros értelemben vett művészi értéke megkérdőjelezhető, a diadal mégsem.
A botrányos, vérben tocsogó, sokkoló jelenetekkel teleszőtt alkotásnak nyernie kellett, hiszen az utóbbi évek trendjei is ezt vetítették előre.
A meghökkentésre aspiráló film egy autóval folytatott szex után teherbe esett (!!) leszbikus lányról szól, aki a cselekmény során egy régen eltűnt kisfiúnak adja ki magát. Ha ez nem lenne elég nyakatekert és elmebeteg, akkor a rengeteg pornográf és agresszív tartalom még csavar egyet a nézők lelki világán. A genderfluiditást, transzneműséget feldolgozó és a filmet rogyásig hardcore leszbikus szexjelenetekkel megrakó rendezőnő, Julia Ducournau nem spórolt a polgárpukkasztással. A hírek szerint a bemutatón többen rosszul lettek, egyesek el is hányták magukat az agyament jelenetek láttán. Borítékolható volt tehát a Cannes-i győzelem.
Furcsa trend vette tehát kezdetét néhány évvel ezelőtt. A korábban tuti befutónak hitt, a Holocaust traumáit feldolgozó, később a migránsválságról érzékenyítő filmek után elérkezett a homoszexuális és LMBTIQ-propaganda a fesztiválok porondjaira is. Hollywood és a Netflix szivárványos, túltolt érzékenyítése után az európaiak sem maradhatnak agitáció nélkül.
Talán nem is baj, ha ezek után és éppen ezért a régiekhez nyúlunk vissza, ha egy kis normalitásra vágyunk. Bruce Willis, Chevy Chase vagy akár a Keresztapa ennyi év távlatából is színvonalasabb szórakozást nyújt, mint egy melleiből olajat szivárogtató, saját orrát betörő, autótól terhes leszbikus sorozatgyilkos, Aranypálmával díjazva.
