A várakozásokkal összhangban kiemelt figyelem szegeződött az Izraelben három és fél év alatt immár ötödik alkalommal megrendezett parlamenti választásokra. A közvélemény-kutatások adatai is arra utaltak, hogy bár hajszállal, de meglehet a Netanjahu fémjelezte blokk többsége.
Így a nyáron feloszló centrista kormány folyományaként kiírt voksolást mind az izraeli, mind pedig a világsajtó is egy, a korábbi, tizenkét évnyi kormányzást maga mögött tudó jobboldali miniszterelnök személyéről szóló országos döntésként értékelte.
Ami a részleteket illeti, az Izraelben gyakran alkalmazott és igen pontos exit pollok alapján kifejezetten helytállónak mutatkoztak a korábbi közvélemény-kutatások eredményei. Ugyanis
- a Likud 30-31,
- a Vallásos Cionisták nevű vallásos pártszövetség 14-15,
- a keleti ultraortodoxok Sasz nevű pártja 10,
- valamint az askenázi, azaz az Európából elszármazott ultraortodoxok Egyesült Tórapártja 7 mandátumot szerzett.
- Ennek értelmében még a pesszimista matematika alapján – ha bár csak egyetlen képviselővel is, de – Netanjahu blokkja többséggel rendelkezik a 120 honatyát tömörítő izraeli parlamentben, a Kneszetben.
Érdemes megjegyezni, hogy az ikonikus jobboldali miniszterelnök potenciális visszatérésének súlyát az izraeli választópolgárok igencsak átérezték, ugyanis a Választási Bizottság által közölt részvételi adatok szerint több mint húsz éve nem volt ilyen magas az arány, legutóbb 1999-ben kúszott a mostani eredmény, vagyis 71,3 százalék fölé.
Adódik a kérdés, hogy amennyiben az imént tárgyalt exit pollok adatait a hivatalos eredmények is megerősítik – melyek alapján a pártok az ezzel összefüggő erőviszonyok mentén jelölnek miniszterelnököt –, Netanjahu visszatérése mit jelenthet majd izraeli, illetve világviszonylatban.
Mint azt a Likud pártelnöke győzelmi beszédében többek között kifejtette, „nemzeti kormányt állítok fel, amely Izrael minden polgárával törődik. Kiegyensúlyozott, felelős politikánk lesz, visszahozzuk a biztonságot, megfékezzük a drágaságot, még jobban kibővítjük a békét, s Izrael helyzetét javítjuk a népek körében is”.
Netanjahu tehát nyíltan és világosan kijelölte nemcsak a saját, hanem az általa vizionált kormány szerepét is, amely már most tételes listával rendelkezik azokkal az ügyekkel kapcsolatban, amelyek konzervatív színezetű korrekciót igényelnek. Nem meglepő módon az egyik legfontosabb ilyen ügy a terrorizmus, amely Izraelt az elmúlt napokban, hetekben ismét érdemben megtépázta. E probléma mértékét hűen érzékelteti, hogy csak a választás napján 18 ezer (!) rendőr, valamint 5 ezer biztonsági őr felelt az állampolgárok védelméért.
Mint azt Netanjahu ezzel, illetve a régió stabilitásának és békéjének megszilárdításával kapcsolatban elmondta, „a nép vissza akarja kapni a tőlünk elvett nemzeti büszkeséget, zsidó államot akar, stabil, gyakorlott kormányt. A kormányfőnek elsősorban a katonákkal kell törődnie, felelősen kell eljárnia, nem pedig feleslegesen életeket feláldoznia. Nem akarunk szükségtelen kalandokba keveredni”.
Ugyanakkor hiba lenne azt gondolni, hogy a kifejezetten megfontolt és a konszolidálódás irányába mutatkozó retorika egyedül Izrael, illetve az izraeli állampolgárok helyzetére lehet majd pozitív hatással. Nem elhanyagolható tény ugyanis, hogy Izrael a régióban betöltött szerepe közvetlen hatással bír a környező országok stabilitására, így az országokon átívelő békére is.
Emlékezetes, hogy Izrael miniszterelnökeként éppen Netanjahu volt az, aki aláírta a történelmi léptékű, ún. Ábrahám-megállapodást, amelyet az Egyesült Államok közvetítésén keresztül a Perzsa-öböl két országával, az Egyesült Arab Emírségekkel és Bahreinnel kötött, és amit a közel-keleti béke és biztonság szempontjából az egyik legreménytelibb fejleményként értékelt a nemzetközi politika.
Ezzel összefüggésben pedig megkerülhetetlen az Egyesült Államok jelentőségének hangsúlyozása is, amely túl azon, hogy Izrael első számú katonai szövetségese, egy hét múlva egy rendkívül fontos félidős választásnak ad otthont. A november 8-i események keretében nagy esély mutatkozik arra, hogy az amerikai törvényhozás alsóházában republikánus többség alakul majd ki.
Ez pedig – ami a külpolitika fókuszát illeti – nemcsak nagyobb platformot biztosíthat majd az Izraelhez érdemben közelebb álló amerikai jobboldal számára, hanem a soron következő elnökválasztások kapcsán is meghatározó felhajtóerőt kínálhatna egy sikeres konzervatív elnökjelölti kampányhoz.
Ezen nemzetközi folyamatok jegyében végezetül fontos aláhúzni, hogy mind Netanjahu személye – lévén, hogy a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor egyik legszorosabb politikai szövetségese –, mind pedig a régióban potenciálisan testet öltő izraeli békemisszió egyaránt pozitív hatást gyakorolna Magyarországra.
Ugyanis ami a nemzetközi jobboldali erők szövetségét illeti, a magyar kormányfő az olasz választások kedvező kimenetele után egy újabb kipróbált harcostárssal gazdagodna, miközben Izrael környező országokra gyakorolt kiszámíthatósága csökkentené az Európát, így a Magyarországot is érintő migráció kockázatát.
Mindezek fényében túlzás nélkül kijelenthető, hogy valóban sorsdöntő győzelem kapujában áll Izrael régi-új miniszterelnöke.
