A Post Mortem világpremierjére tavaly ősszel került sor a varsói nemzetközi filmfesztiválon. Az első bemutatót követően az alkotás sorra kapta a meghívókat a nevesebbnél nevesebb filmes fesztiválokra. Bekerült többek között a világ legnagyobb presztízsű horrorfilm-seregszemléinek, a spanyolországi Sitgesnek és a londoni FrightFestnek a programjába is.
Az előjelek így igen kedvezőek voltak, de ettől függetlenül óvatos lelkesedéssel mentünk a film díszbemutatójára, hiszen a horror idáig nem kifejezetten számított a magyar filmgyártás erősségének. Aztán mély levegőt vettünk, és belevettük magunkat az Eiffel Műhelyház moziterme által kínált borzongató élménybe.
A Post Mortem 1918-ban játszódik. Éppen véget ért az első világégés, a frontról özönlenek haza a testi-lelki sérülésektől szenvedő katonák. A film főszereplője, Thomas (Tamás) egy német baka, aki Magyarországra érkezik, miután csodás körülmények között túlél egy ütközetet.
Az nem derül ki, hogy Tamás magyarországi vagy birodalmi német, de ennek nincs is jelentősége. A lényeg, hogy a fővárosban Post Mortem fotózással keresi a kenyerét. Ez azt jelenti, hogy a családtagoknak lehetőségük van arra, hogy az elhunyt hozzátartozókkal ügyesen beállított képeket készítsenek. Éppen úgy, mintha az elhunyt még élne.
Tamásnak és üzlettársának (Reviczky Gábor, aki ezúttal is zseniális) rengeteg munkát ad az Európán végigsöprő spanyolnátha-járvány. A vírus több embert öl meg, mint a háború.
Ez azonban megbocsátható, pláne, hogy horrorfilmről van szó. Ebben a műfajban ugyanis gyakran előfordul, hogy a rendező gyorsan rátér a lényegre. A horror eredeti jelentésének megfelelően az iszonyatra, a borzongásra koncentrálnak a film készítői. Bár saját ízlésünk szerint jobban szeretjük, ha előkészítik, gondosan felépítik a sztorit. Talán kicsit el is ültetik a félelmet az emberben, hogy aztán annál nagyobbat üssön az első vérfagyasztó jelenet.
Szóval szorongunk Szentendrén. Mert fenyegető tél van, minden szürke, és ráadásul kísértetjárás emészti az embereket. Mert erről szól a film, a Post Mortem egy klasszikus kísértethistória.
Ehhez pedig nem is lehetett volna jobb helyszínt találni, mint a világháború utáni Európát. A XX. században a szellemvilág komoly érdeklődésre számot tartó téma volt az egész kontinensen.
Gyermekkori élményeim közé tartozik, hogy nagyapám – aki meggyőződéses és gyakorló katolikus volt, harmadrendi ferences – gyakran mesélt mendemondákat. XY meghalt, de látták az utcán, hallották a hangját, a születésnapján levert valamit a házban, egy rég meghalt rokon segített valakinek hazamenni a pályaudvarról. A nagyapám ismerősei asztaltáncoltatáson is részt vettek, aminek furcsa vége lett.
Szóval ez az időszak ilyen volt, a Post Mortem így akarva vagy akaratlanul, de tökéletesen visszaad valamit a hosszú huszadik századból.
A magam részéről azzal is megelégedtem volna, ha a film arról szól, hogy a fronton hősi halált halt magyar katonák szellemei visszatérnek az élők világába, és akasztgatni kezdik a Tanácsköztársaság különböző rendű és rangú tagjait a magyar nemzet elárulásáért.
Azzal is ki tudtam volna egyezni, ha a magyar katonahősök szellemei román és cseh katonákat hentelnek, olyanokat, akik a katonai esküjük ellenére civileket kínoztak.
A film rendezője, Bergendy Péter azonban egy másik aspektusból közelítette meg a szellemjárás kontra háború vége kérdéskört. Így is jó. Ám azt tanácsolom, hogy a bosszúálló magyar katonák ötletét se temessük el végleg!
Bergendy Péter egyébként a vetítés előtt elmondta, hogy pszichológusként végzett, diplomamunkáját pedig a horrorfilmek jelképrendszeréről és a műfaj pszichológiájáról írta. Ebből következik, hogy a filmnek minden kötelező horrorelemet tartalmaznia kellett volna, amelyek a szellemhistóriák világához szervesen hozzátartoznak. Mégsem így történt, amit kicsit zokon is vettem.
A film egyik jelenetében a falusiak feszületekkel vonulnak fel a háborgó szellemek ellen, ám azok meg sem parittyázzák a szakrális fegyverzetet. Ez azonban így hülyeség! Ha szellemvilág létezik, akkor Isten is létezik, a szellemvilágban pedig Isten a legnagyobb erő. Ez ilyen egyszerű. Szóval a békétlen szellemekre hatnia kell a szenteltvíznek és a feszületnek is. Pont. Ez a szabály.
Ezt nem csak azért mondom, mert konzervatív emberként védem a horrorfilmek egyetemes és örök értékeit, hanem azért is, mert katolikusként hiszek a szentelmények erejében. Ami tehát Emily Rose lelke üdvének jót tett, az a szentendrei skanzenben is működik!
Az eddig elmondottak remélhetőleg arra a felismerésre indítanak mindenkit, hogy érdemes beülni a filmre. Igazi mozis csemege. A kritika pedig maximálisan segítő szándékú és támogató. Egy remek magyar moziélményben lesz részünk, ha jegyet váltunk a Post Mortemre.
Egyébként szerencsére valóságos magyar filmdömping van a piacon, rengeteg kiváló alkotás jelenik meg mostanában.
A Post Mortem az első lépés, egy nagyszerű kísérlet afelé, hogy magyar remekművek szülessenek minden műfajban. A magyar történetet így lehet a legjobban elmesélni, így tehetjük érdekessé magunkat a nagyvilág számára.
Csak zárójelesen: meglehetősen szórakoztató, hogy mennyi elnyomott és elhallgattatott színész kap szerepet az állami pénzből készült alkotásokban. Tiszta '50-es évek. Nem lennék szegény Noár helyében, akit zenebohócból színésszé avatott a NER.
