Megrendeltem a kedvenc fúziós kajámat. Kihozták, nekiülök.
Jóízűen elkezdek vacsorázni, bekapcsolom a tévét. Nézem a híreket. És borzalmakat látok.
Emberek tömegei próbálnak felkapaszkodni egy távozó gépre Afganisztánban: férfiak, nők és gyerekek. Mindegyikük hisztérikusan sír, zokog, kapaszkodnak a nem létező reménybe, hogy életben maradhatnak, hogy talán valahol máshol még jobban is élhetnének.
Hm. Milyen jó darab lenne ebből! - fordul meg a fejemben, de aztán visszatérek a tökéletesen eNberi fájdalomhoz, ami nekünk, liberális humanistáknak a sajátja. Ez az ún. empátia, amit azok nem érthetnek, akik az Orbánra szavaznak.
Nézem tovább a drámát, a vacsorám negyedénél tartok, amikor megakad a falat. Most már nem tudok tovább enni: észreveszem, hogy nem hozták hozzá a szószt. Ingerült leszek.
Üvöltve felhívom a futárt, hogy mégis mi a jó édes anyjukat képzelnek magukról, visszatérő vásárlójuk vagyok, ráadásul MŰVÉSZ, hát hogy merészelik elfelejteni a szószt? A vonal túlsó végén egy kedves női hang kér nagy elnézéseket, és közli, hogy hamarosan hozzák, és természetesen egy üveg cédrusos-gyömbéres rózsavizet is hoznak ajándékba.
Lassan megnyugszom, visszaülök, és remélem, nem hűl ki teljesen a kedvenc ételem, amíg ezek a szerencsétlenek kihozzák a szószt. (Miféle világban élünk? A pékségben nem tudnak visszaadni egy Deákból, meg föl sem ismernek, és nem tisztelnek eléggé? És már a kajafutárok is?… sic transit!, ahogy a művelt polgár mondja!)
Hol tartottam? Ja igen, a fájdalom! Ez az univerzális humánum megnyilvánulása, ami sajnos csak keveseknek adatott meg. Nekem például igen. Ezt érzem, és emiatt nem tudom folytatni a vacsorázást. Meg persze azért, mert elfelejtették azt a kurva szószt. Anélkül nem az igazi.
Szóval a fájdalom. Érzem a fájdalmat, ami gyorsan haraggá alakul át, mert hiányzik a szósz, meg itt van az Orbán is. Mert ott van ez a sok menekülő, akikkel én együttérzek, akiket metafizikailag beborítok a liberális humanizmus minden rezdülésével, de Orbán nem enged be egyet sem. Orbánban semmi rezdülése nincs a humánumnak. (Meg a kifinomultságnak sem. Az ziher, hogy ő sosem eszik ilyen finom fúziós kaját, szósszal. Tepertőt, azt biztos eszik.)
Orbán nem csak, hogy nem érez empátiát, de még uszítani is fog a szegény menekülők ellen. Konzultálni is fog erről. Szégyellem magam, leég a pofámról a bőr. Mindannyiunkra rávetül ez a szégyen, amit ÉN érzek.
Persze mondhatnák a cinikusok, hogy akkor talán vértezzem fel magam, induljak útnak, vezessek egy liberális humanista kereszteshadjáratot a tálibok ellen, mentsem ki Robinson Crusoe-ként a Péntekeket, akiket foglyul ejtettek ezek a barbárok. Legyek egy harcos humanista-liberális fundamentalista.
De ez azért elég kockázatos lenne. Nem vagyok én ilyesmire felkészülve, nem képeztek ki erőszakra (és az különben is csak erőszakot szül, ördögi kör!), és legfőképp én művész vagyok, nekem más a dolgom.
Szóval Orbánnak be kéne fogadnia őket.
És az is lehet, hogy Afganisztánban nem lehet ilyen finom fúziós kaját rendelni.
De tudnotok kell, hogy nehéz lesz tükörbe néznünk. Majd. Egyszer. Mindannyiunknak. (Látjátok? Hát ezért vagyok én: éreztétek a drámai hatást? Borsódzott a hátatok, igaz? Kicsit rosszul éreztétek magatokat, és utáltátok az Orbánt? Na, hát ezért van rám szükség ITT.)
Megjött a futár, hozta a szószomat. A kaja már kihűlt. Legutóbb eldöntöttem, hogy a legközelebbi alkalommal adok borravalót, de most meggondoltam magam.
