Az április választás minden korábbinál nagyobb kudarcot hozott a baloldalnak. Bár az ellenzéki politikusok hajlamosak elfelejteni, hogy nem Orbán Viktor, hanem a választópolgárok törölték fel velük a padlót, kijelenthetjük, hogy ilyen szánalmas szerecsenmosdatást még nem látott a rendszerváltás utáni magyar politikatörténet. Ennek a történelmi kudarcnak már számos felelősét megnevezte a bukott baloldal, a teljesség igénye nélkül:
- a buta, birkaként viselkedő magyar népet,
- Vlagyimir Putyint,
- Orbán Viktort,
- az egyoldalú választási rendszert,
- az ukrán háborút,
- a kormánypárti médiatúlsúlyt,
- a nemzetközi helyzetet (amely egyre fokozódik),
- a gyíkembereket.
Saját teljesítményük (pontosabban annak hiánya), szakmai hiteltelenségük, gerincoszlopuk hiánya és más, hasonló alkalmatlanságukat bizonyító körülmény a felsoroltak között fel sem merül.
Nincsenek lemondások, konzekvenciák, potya mandátumokon mennek a kisstílű civakodások. Méltatlan alkuk kötetnek, súlytalan pártok alakulnak meg, újak jönnek létre, de a lényeg nem változik: az a figura, aki a legközvetlenebb üzletfeleivel együtt a csőd szélére tolta az országot, továbbra is az ország legmeghatározóbb ellenzéki potentátjaként folytathatja mesterkedéseit. Nem is nagyon számítottunk tőlük önreflexióra, a Gyurcsány-show dübörög tovább.
A hat párt mellett azonban létezik egy hetedik szereplő, amely bár nagyon is aktív politikai tényező, mégis olyan illékony természete van, hogy hajlamosak vagyunk mást képzelni róla, mint ami: az úgynevezett „függetlenobjektív” baloldali médiapropaganda. És érdekes módon sem külföldön, sem idehaza, sem politikusoktól, sem véleményvezérektől és legkevésbé saját maguktól sem olvashattunk róla: lehet, hogy a 2022-es választási eredményekben vastagon benne volt a baloldali sajtó kétbalkeze is?
A hazai „minőségi újságírásnak” ezer arca van.
Mikor számukra úgy kényelmes, ők a negyedik hatalmi ág, akiknek nemcsak joguk, de kötelességük is számunkra „erkölcsös”, tehát az ő mércéjük szerinti abszolút értékben helyes oldalra állni. Ha úgy kényelmesebb nekik, hátralépnek „elemző” és tudósító üzemmódba. A két véglet közötti átjárás értelmezését pedig fenntartják saját maguk számára.
Nem csak véleménycikkekkel, objektívnak álcázott ábrázolással, témaválasztással, időzítéssel és megannyi más eszközzel képesek rá, hogy a legügyesebb politikai PR-szakembereket megszégyenítő módon gyakoroljanak befolyást az aktuálpolitikai eseményekre. Mindezt persze úgy, hogy közben kikérik maguknak a politikai elköteleződésüket.
Ez a rendkívül komfortos, fals társadalmi megítélésen alapuló pozíció lehet a kulcsa annak is, hogy a kormánykritikus oldalon sem nagyon firtatja senki: mikor mit kellett volna másképp csinálnia a civilizáció őrzőiként pózoló (és ehhez olvasóik pénztárcáját fejő) sajtómunkásoknak, ha valóban azt akarták, hogy kormányváltás történjen.
Mert ebben az egyben azért biztosak vagyunk: a Telextől a HVG.hu-n át a 444-ig egyik szerkesztőség se óhajtott lehúzni még négy évet az általuk soha meg nem értett, de mélységesen lenézett és gyűlölt Orbán-kormány alatt. Mégis alkalmatlan eszközei voltak tehetségtelen és hitetlen harcostársaiknak a választási küzdelemben.
A bázisdemokrácia ezen, nálunk meglehetősen újnak számító rituáléjában azonban nemcsak aktuálpolitikai vérfrissítés volt a cél, de karakterépítő és lebontó cikksorozatok, interjúk, publicisztikák százai is napvilágot születtek. Ismeretlen, fénysebességgel a csúcsra érő sztárok (Márki-Zay Péter), hullócsillagok (Fekete-Győr András vagy éppen Tóth Csaba) szolgáltattak a média önimádatának kellő mennyiségű témát. Majd pedig amikor a Gyurcsány-show-vá alakult polgárháború csatamezején Márki-Zay kapitány volt az utolsó állva maradt bajnok, a baloldali portálok olyan előszeretettel közvetítették minden bénázását, mintha legalább is kötelező lenne.
Új, tiszta, ismeretlen jelölt? Gyerünk, szedjük le gyorsan!
Persze Márki-Zay karakterét védeni nem lett volna könnyű, de igazán nem mondhatjuk, hogy mindent megpróbáltak. Nem tudták eldönteni, hogy nekik akkor most itt segíteniük kéne-e tisztességes lakájhoz méltón, vagy megpróbálni a hírversenybe szállva szórakoztató tartalmat gyártani?
Saját hiúságuktól elvakultan már év elején megszülettek a „Miért nem fog ez sikerülni?” jellegű, önbeteljesítő jóslattal is felérő véleménycikkek. Sem hírforrásnak, sem véleményformáló szereplőnek nem voltak tehát alkalmasak, mert elhitték, hogy nekik a kettő egyszerre megy.
Most, a baloldali moslékkoalíció roncsain fölött merengve megírják, hogy ezt előre lehetett látni, és mennek tovább, mintha mi sem történt volna. Az ellenzéki választók milliói pedig továbbra is őket fogyasztják, ha „független” forrásból akarnak tájékozódni.
