Multik, SSC-k (Shared Service Centre), BSC-k (Business Shared Service Centre), szolgáltatóközpontok és további változataik: természetesen mindegyik nagyon más, de azért annyira mégsem. Persze a multik között bőven vannak klasszikus, a hazai piacra is gyártó-kereskedő – ám külföldi tulajdonban lévő – nagyvállalatok, de ma leginkább azokra szeretnénk koncentrálni, akik Magyarországról szinte kizárólag távszolgáltatásokat nyújtanak: nagyrészt pénzügyi-, IT-, HR- és ügyfélszolgálati területeken.
Budapest Krakkó mellett a régió egyik sztárja az SSC-k jelenlétét illetően: az ideköltöző vállalatok évek (lassan évtizedek) óta a jó elhelyezkedést, infrastruktúrát, a munkavállalók képzettségét, nyelvtudását emlegetik mint a legnagyobb előnyöket – persze minden bizonnyal a bérszínvonal viszonylag alacsony szintje, sőt, viszonylagos immobilitásunk is mellettünk szólhat.
Hiszen mi történik valójában? Egyszerűsítve: felszámolják pl. Belgiumban, Németországban 40 ember munkakörét, idehozzák, megcsinálja 20 dolgozó feleannyi fizetésért, megint sztenderdizálnak, központosítanak (megszüntetik a nyelvi és rendszerfüggőségeket), majd 5-10 év múlva viszik tovább Indiába, hogy még olcsóbb legyen.
A hazai KKV-k, de a nagyobb vállalatok is régóta vakarják a fejüket: a multik által kínált, 100%-ig bejelentett, bőven piaci átlag fölötti bérekkel és juttatásokkal nem sokan tudnak versenyezni, így pályakezdőknél teljesen természetes, hogy ha nem Nyugaton próbálnak szerencsét, akkor egy ilyen szolgáltatóközpontban állnak munkába tanulmányaik végeztével – vagy akár már aközben is.
P. Endre (32) is egy a több tízezer hazai fiatal közül, aki lassan már 8 éve dolgozik budapesti SSC-kben, tehát igazi veteránnak számít. Most induló riportsorozatunkban őt kérdeztük élményeiről.
„2012 végén kaptam meg az első állást – akkor még ügyfélszolgálaton: angolul folyékonyan beszéltem, de az egyetemi tanulmányaim félbemaradtak. Eléggé stresszeltem, hogy hogy fogok így valaha is rendes pénzt keresni, de úgy látszik, pont én kellettem nekik: jó fizetés, modern, gyönyörű, tiszta irodák, csak a munkára kell koncentrálni, elképesztő kényelmi juttatások (talán itthon kutyapszichológus MÉG nincs, de masszázs, gyümölcs, édesség, kiemelkedő cafeteria és kedvezmények, kávé bőven akad), gyors előrelépési lehetőség, nyelvi és szakmai fejlődés – mi kellhet még?"
...gondolnánk először – ám a fluktuáció egészen hihetetlen méreteket ölt: nem hivatalos vagy reprezentatív felméréseink szerint 2-3 év egy cégnél kifejezetten törzsgárda-kategóriának számít, azon belül is egy pozícióban sok helyen egy év már gyanúsan hosszú. Nem szólnak a színes, lazázó, vidám hirdetések arról sem, hogy az elvégzendő munka többnyire borzasztóan feldarabolt, értelmetlen; valódi, átfogó szakmai tudást nem ad, a kifizetetlen túlóra teljesen megszokott és elvárt – és ami még rosszabb: ezeken a helyeken nyílt véleménydiktatúra, egyoldalú, demagóg politizálás és (mostanában főleg) LMBT-propaganda folyik.
„Takarodjon a kormány a hálószobámból! A munkahelyemről viszont ne takarodjon a politika? Vagy csak akkor takarodjon onnan akárki, ha nem értek vele egyet?" – teszi fel a költői kérdést riportalanyunk.
Hogy egy multinacionális vállalat miért érzi úgy, hogy nyíltan állást kell foglalnia politikai ügyekben, azt még nem itt fejtenénk ki – de sok esetben még a dolgozókon is nyomás van, hogy álljanak be a sorba.
A recept ismerős: megmentjük a bolygót, vizet spórolunk, 100%-ban zöld energiával működünk, de ami a legfontosabb: nagyon-nagyon jók vagyunk az emberekhez! Béke, világbéke, egyenlőség és testvériség, önkénteskedés – és persze Budapest Pride és Pride-hetek. Hiszen mi mással is tehetnénk ezt a világot szebbé és jobbá, mint hogy multis alkalmazottként részt veszünk a melegfelvonuláson?
Endre kínjában nevet:
„Gondolj bele, hogy bemész reggel munkába, és már a recepción színes lufik, szivárványszínűre festett hajú drag queenek fogadnak, szórólapokat nyomnak a kezedbe, és arra agitálnak, hogy csatlakozz hozzájuk. Ha más meséli, nem hiszem el – mint egy rossz filmben. Folyamatos érzékenyítő előadások, tréningek – a múltkor a felettesem pedig privátban (e-mailben) kifejezetten azt tanácsolta, hogy csatlakozzam a céges különítményhez a Pride-felvonuláson. A szüleim is meséltek hasonlókról, igaz, az még a Kádár-rendszerben volt, és a május 1-jei felvonulásra volt ajánlottan kötelező elmenniük. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy „ezek ugyanazok”.
A friss, fiatalos, jól képzett, befogadó és sokszínű, nemzetközi, poliglott csapatról kérdezzük. Így válaszol:
„Külföldi (nyugat-európai) főnökeink is gyakran tapintatlan bunkók: itt vannak évek óta, de igazából leszarják, hol és mit csinálnak. A cégen belül akarnak nagyobb karriert befutni, és ennek fejében még arra is (!) hajlandóak, hogy pl. Magyarországra költözzenek pár évre, de arra gondosan ügyelnek, hogy magyarul sose tanuljanak meg. Se ők, se a családjuk, a gyerekeiket is ideértve. Csapatépítés után éjszaka képes volt a városban valamelyik templom kapuját rángatni kellemesen részegen, és méltatlankodni, hogy milyen keresztények ezek, hiszen a templom ajtaja mindig nyitva áll!
Sokan ismerik azt a kellemetlen érzést, amikor húszan ültök egy teremben, de az egy szem expat kedvéért angolul (Hunglishül) kell döcögős üzleti tárgyalásokat folytatni. Persze az expatok bátrak és őszinték is, amikor politikáról van szó: rendszeresen ócsárolják a (magyar) kormányt, a keresztény egyházakat, istenítik Bill Gates-t, de Power Point-os prezentációikba szívesen illesztenek be egy-egy velős Obama-idézetet is. Gondolj bele: mit szólna a sok bólogató multis majom, ha hasonló mély, ’nagyonigaz’ gondolatokat olvashatnának a céges előadás közben mondjuk Donald Trumptól?”
Kicsit vájkáltunk még Endrével a céges kultúrában is, hiszen állítólag a pozitív munkahelyi légkör sokkal jobban motiválja a dolgozót, mint a fizetés:
„Folyamatos besúgásra biztatnak: ha szabálytalanságot, nem-megfelelőséget észlelsz, azonnal jelentsd! Ha meglátod, hogy munkatársad nem fogja a korlátot a lépcsőházban, szólj rá, lehetőleg jelentsd is. Ha valaki szexista és politizál, azt is jelentsd. Kivéve persze, ha éppen az Orbán-kormányt szidja és a Momentumnak térít, az teljesen más.”
Azért kívülről nézve nehéz elhinni, hogy mindenki egyetért, vagy legalább szó nélkül meg tudja állni mindezt. Rákérdeztünk erre is:
„Igen, volt bevallottan kormánypárti, Trianon ellen rendszeresen felszólaló, vakmerő kollégánk is. Persze már nincs a cégnél, kulturálisan nem tudott beilleszkedni, ez volt az egyik indok a távozására. Multinál manapság jobboldalinak lenni kicsit olyan érzés, mintha illegális kommunisták lennénk a 30-as években: csak titkos jelekből, elejtett szavakból ismerjük meg egymást.
Hogy miért csináljuk? Dolgozni kell, pénzt keresni kell.
Hogy bírjuk ki? Túlélünk, némán röhögünk. Kínunkban.”
Cikksorozatunk folytatódik. Ha úgy érzed, hasonló (vagy durvább) élményekről tudsz beszámolni, jelentkezz!
