A fene se gondolná, hogy az öngyűlölet boldoggá vagy elégedetté teszi az embert. Otto Weininger élete nem tűnik irigylésre méltónak. A zsidó öngyűlöletnek – vö. Osló szindróma - Theodor Lessing óta szép irodalma lett. Nagyon régen találkoztam egy öngyűlölő erdélyi magyarral, igazán zavarba ejtő volt, aki azután RMDSZ-politikus lett. Hajlamos voltam azt hinni, hogy az öngyűlölet lelki eredetű: van, aki úgy reagál a környezete elutasító viselkedésére, gyűlöletére, hogy magát kezdi el gyűlölni.
Ez a tömeges és közéleti szerepre jutott öngyűlölet cseppet sem bizonytalan, sem nem kétségbeesett, és bűntudat helyett hivalkodó moralizálással és önelégültséggel társul. Elég tömeges ahhoz, hogy ne pusztán pszichológiai furcsaságnak tekintsük. És olyan nyíltan politikai, hogy ideológiának viszont nyugodtan tekinthetjük.
Legismertebb ma a nyugati világ fehér öngyűlölete.
A sértett vagy kielégületlen ambiciózusokból lett árulók, mint Ephialtész, Polüneikész vagy a muszkavezetők, örök és nem túl érdekes jelenségek. A saját közösség utálata, az oikophobia modern és főleg a periféria országaiban fordul elő. Magyarországon II. József óta van jelen, akinek hívei elfogadták az udvari érvelést, miszerint a felvilágosult abszolutista reformok kudarcának oka a magyar alkotmány, az országgyűlés és egyéb önálló intézmények.
Azóta változó erővel, hol polgári radikálisnak, hol kommunistának nevezve – az elmúlt évtizedekben pár évente újabb és újabb névvel – újra és újra felbukkan a magyarországi progresszió oikophobiája. A lényeg: Magyarország vacak hely, és azért az, mert magyar, tehát a fejlődés, haladás érdekében mindent, ami helyi, fel kell számolni. Ahogy a kalapos király tanította.
És most megérkezett a fehérgyűlölet, a leukophobia Magyarországra itt és itt. A fehéreket biztosan sokfelé nem szerették, de a leukophobia öngyűlöletté formálásában bizonyosan felülmúlhatatlan szerepe van Susan Sontagnak. (What’s Happening in America, Partisan Review) Ő találta leírni az a mondatot, hogy
A fehér faj az emberiség történelmének daganatos betegsége.
Mozart, Pascal, Shakespeare, a parlamentarizus, a barokk templomok, a női emancipáció, Newton és Marx együttesen sem tudják jóvátenni mindazt a rosszat, amit a fehér faj tett az emberiség történelme során.
A Nyugat ugyanis alapvetően rasszista. A fehérek számtalan szenvedés forrásai, rombolnak és rosszindulatúak. Talán más kultúrák is, de nem: a fehérek az egyedüli rasszista faj, amely magát a többieknél magasabbrendűnek képzeli, és ezért kegyetlenül bánik velük. Ez magyarázza a nem fehérek kudarcait. A nem fehér népek a fehérek áldozatai, bármilyen hiányosságuk, hibájuk is van, azoknak a fehérek az okozói. A fehéreknek pedig nincs semmiféle kulturális teljesítménye, eredményeik csak a nem fehérek meglopásából és elnyomásából erednek.
A Sontagnál és másoknál is olvasható baloldali rasszizmus, „faji realizmus” szerint a fehér fajban vannak olyan meghatározó tulajdonságok, amelyek a többiek nyomorúságát okozzák. Nem pusztán a nyugati vagy keresztény kultúra a bűnös, hanem az azt megalkotó biológiai szerkezete is. A rasszizmus létrejötte jötte óta a progresszívek segédtudománya.
A nyugati egyetemekről indult ki a fehér öngyűlölet, és ma már a fehéreket támadják mindenütt, ha másért nem, akkor a rendszerszintű rasszizmusért. (Ezt marxista leánykorában „strukturális elnyomásnak” nevezték.)
A fehérek nem érdemlik meg, ahogyan élnek, ez nem munkájuk, szorgalmuk, érdemeik gyümölcse. A feketék viszont a fehérek előítéletei miatt nem részesülnek mindabból, amire vágynak. A fehéreket tehát át kell nevelni. A javakhoz való hozzáférést pedig el kell választani – nem, nem a magántulajdontól – az elnyomó fehérek által érdemnek tekintetett tudástól, szorgalomtól, önfegyelemtől, a szabályozott versengéstől, az együttműködésre és halasztott kielégülésre vonatkozó hajlamtól.
A fehér elnyomás terméke az is, hogy sok fekete vagy más hátrányos csoport tagja elfogadja, hogy mindez érdem, és igyekszik tanulással, szorgalommal – elfogadva a fehérek elnyomó gondolkodását az érdemről – szert tenni a vágyott javakra.
De a szorgalmas nem-fehérek ilyen öngyűlölete hamis tudat, a fehére elnyomás terméke („interiorizálása”) míg a fehérek öngyűlölete helyes. A saját fajtájúak preferálása (pl. Obama megválasztása esetén) helyes a nem-fehérek esetében, és elnyomó előítéletesség a fehérek esetében (pl. ha egy fehér nem Obamára szavazott).
A fehér öngyűlölet a multikulturalizmus kiegészítéseként jött létre, amit talán nem is annyira a sokféleség tisztelete, hanem a saját kultúra gyűlölete jellemzett: „be kell vallanunk a múlt rasszista és diszkriminatív bűneit”. Ebben a németek jártak az élén, de mára eléggé eltűnt a különbség a nyugati országok értelmiségi-politikai leukophobiái között.
A fehér öngyűlölet politikai követkeményei érdekesek: ugyanis a bűnös múlt kulturális öröksége csak az egész társadalomra és a legintimebb viszonyokra is kiterjedő, totalizáló átneveléssel győzhető le;
A fehér öngyűlölet és mások (a saját ősök is mások) rasszizmusának látványos elítélése meglehetősen olcsó módszer az erkölcsi fölény igénylésére és magabiztosság megszerzésére. A középkori eretnekmozgalmak technikáján alapul.
Eszerint minél inkább megvallja valaki mennyire gyűlöli a bűnt, annál inkább kimutatja a jóságát. A múlt bűneinek megvallása és elutasítása mágikus módon megtisztítja az embert a bűntől, így a többi embernél jobbá válik, és jogosult lesz uralkodni felettük, hogy megjavítsa őket és a világot.
Ez az önmegtisztítás az önmegváltás egyik változata, amely a modernek tudományba, a felvilágosult észbe vetett hiten alapuló önmegváltása helyett a posztmodern önmegváltás mai változata.
Aki átment az öntisztítás folyamatán, olyan tiszta lett, hogy többé nem képes bűnt elkövetni. Olyasmit is elkövethet, amit mások esetében bűnösnek tekint és elítél, mivel ő már nem követhet el bűnt: gyilkos, rabló, erőszakos, csaló, részrehajló, elnyomó és más tettei nem igazságtalanok. Mindezt ugyanis a világ, a többiek megtisztulásáért teszi és nem bűnös szándékból. Tisztasága miatt a hatalom ártó démonai már nem tudják megrontani, kikacaghatja Lord Acton bon mot-ján az abszolút hatalom megrontó hatásáról.
A „bálványok” – szobrok, keresztek – ledöntése egyszerre mutat folytonosságot az eretnek mozgalmakkal és a törzsi hadviseléssel.
Ezek az eretnek mozgalmak robbantották ki a véres polgárháborúkat Európában, így ennek az önigazoló gondolkodásnak nem szabad lebecsülni az erejét, még ha most éppen szekuláris nyelven jelent is meg.
A szekuláris jelleg mellett az evilági önmegváltást ígérő öntisztult mozgalom feltűnő eltérése a korábbi eretnekektől, hogy most jellemzően nem a társadalom marginális csoportjaiból indult ki, nem elcsapott diákok, szerzetesek, vagy az alsópapság tagjai vezetik, hanem a kiváltásgos elitjéből, a felső-középosztályból, és a nagy jövedelemmel és nagy megbecsültséggel rendelkező intézményekből indult ki, mint az egyetemek, a média, a filmipar, melyek nem titkoltan az emberek gondolkodását törekszenek alakítani. És ellenőrizni.