Egy elfuserált néppártosodás margójára
A Jakab Péter leváltását övező komédia kétségtelenül szórakoztató közéleti tartalom. Egy kínosan gyenge minőségű politikai szappanopera végkifejletének szemtanúi vagyunk éppen, ez a Jobbik végjátéka. Hetek, hónapok kérdése, és végérvényesen pont kerül a történet végére. Ebből a gödörből már nincs kiút a párt számára.
Mielőtt azonban az egykori radikális formáció kilehelné a lelkét, érdemes elmélázni azon, hogy mi történt a párttal az elmúlt két ciklus alatt. A Jobbik a 2018-as választások előtti években még húsz százalékot meghaladó támogatottságot tudhatott maga mögött, ezzel a legerősebb ellenzéki erőként komoly ellenfele lehetett volna a Fidesz–KDNP-nek. Mára azonban odáig jutottak, hogy képtelenek lennének önállóan bejutni a parlamentbe. A kérdés tálcán kínálja magát:.
Mi vezetett a néppárti fordulat kudarcához?
Elöljáróban tisztáznunk kell a Jobbikkal kapcsolatban néhány dolgot, hogy aztán könnyebben eligazodhassunk az elkövetett hibák sűrűjében:
- A nemzeti radikalizmus nem bűn. A nemzeti pártokat azok akarják minden erővel a margón kívülre tolni, akik politikai bűnelkövetőként joggal tartanak attól, hogy egy őszinte jobboldali formáció borítja a kialakult status quót. Ez az oka annak, hogy a valóban keresztény-konzervatív politikát folytató pártokat a mainstream lenácizza. Egy nácival nem szabad tárgyalóasztalhoz ülni, meg sem kell hallgatni a mondandóját. Így diszkvalifikálják a nyugati politikából az igazságot.
- Mindenkinek joga van ahhoz, hogy megváltoztassa a politikai vagy bármilyen természetű véleményét. Ahogy a keresztényüldöző Saulból a népek apostola, Pál lett, úgy egy jobbikos náciból is lehet rendes kereszténydemokrata. Amennyiben az ilyen típusú változás lehetetlen, úgy a Kádár-rendszer működtetésében érintett tisztviselőket, politikusokat, aktivitákat mind egy szálig száműzni kellene a médiából és a közélet egészéből.
Na, ugye, hogy máris elképzelhető a pozitív irányú változás?
Nos, a változáshoz mindenkinek joga van, amennyiben őszinte az akarat, ami a változást elindítja. Őszinteség, hitelesség, éppen ezek a kifejezések azok, amelyek a Jobbik néppártosodásának gyenge pontjait jelentették a kezdetektől fogva. De mielőtt nekiesnénk a párt esetlen és hazug világnézeti fordulatának, lássunk egy európai példát arra, hogy hogyan válhat egy echte fasiszta pártból hiteles keresztény-konzervatív formáció.
A Jó Példa
Mivel Olaszországot a németeknél sokkal enyhébb bűnök terhelték a második világháborúban elkövetett szörnyűségekért, illetve orosz helyett amerikai megszállást kellett „elszenvedniük”, így a békeévek beköszönte után egy fasiszta utódpárt minden nehézség nélkül újjáalakulhatott. Az amerikai fegyverek Olaszország megszállása esetében valóban demokráciát teremtettek.
A fasisztáktól a kereszténydemokrata és a szocialista pártokon át egészen a kommunistákig minden politikai virág szárba szökkenhetett. Persze volt egy masszív időszak, mikor a politikai riválisok kölcsönösen merényleteket követtek el egymás ellen, ez azonban még mindig sokkal kevesebb szenvedést okozott a társadalomnak, mint a közép-európai kommunista berendezkedés utáni bármelyik hétköznap.
A lényeg, hogy az MSI, az Olasz Szociális Mozgalom szabadon működhetett, még akkor is, hogyha a társadalmi támogatottságuk szinte a nullával volt egyenlő. A mozgalom felvállalta a fasiszta jelképeket és szlogeneket, egyértelművé téve, hogy mit gondolnak a világról, az évek alatt pedig szorgalmas munkával garantálták a párt biztos parlamenti jelenlétét.
1950-ben De Marsanich lett a párt vezetője, aki mérsékelt konzervatív volt, a radikalizmus távol állt egyéniségétől. Elkötelezetten Amerika-barátként, hívő katolikusként és monarchistaként sokakban keltett rokonszenvet. A fasiszta párt de facto utódja beilleszkedett az olasz belpolitika vérkeringésébe. Szakszervezetet alapítottak, 1953-ra pedig már majdnem 6 százalékot szereztek a választásokon, 29 képviselőt küldve a törvényhozásba. A hatvanas években kívülről támogatták a tisztán kereszténydemokrata kormányt is. Az együttműködés akkor futott zátonyra, amikor a MSI aktivistái Reggio Emiliában részt vettek egy férfias erőpróbán a kommunisták ellen. A verekedés mérlege 7 halott kommunista volt. Persze a többség már akkor is úgy gondolta, hogy olyan nagy tragédia azért nem történt, egy keresztény párt azonban nem vállalhatta az együttműködést olyanokkal, akik szervezett összecsapásokban mérik össze az igazukat vörös bűnözőkkel.
Az MSI-t a többi párt megpróbálta karanténba zárni, elszigetelni, a választópolgárok azonban egyre gyakrabban szavaztak bizalmat a fasiszta utódpártnak. 1972-ben 8,7 százalékos támogatottság mellett 56 képviselőt küldhettek a képviselőházba.
Az időszakos balhék és a félszívvel vállalt fasiszta örökség ellenére a párt fokozatosan vált egy elfogadható jobboldali formációvá.
Az MSI szavazói az 1970-es évektől Róma, Nápoly, Bari és más közép- és dél-olasz nagyvárosok középosztálybeli polgárai közül kerültek ki. Továbbá a kispolgári hivatalnokok, a boltosok, a kisiparosok, a rendőrök és a csendőrök, a hagyományos értékek elkötelezett hívei is mögöttük álltak. Az 1993–1994 körüli évekre a párt mérsékelt politikájának köszönhetően átvették a kereszténydemokraták helyét a politikai palettán. Lazio, Friuli Venezia Giuli vált a párt központjává. A szerencsés fordulathoz szükség volt arra, hogy 1987-ben a párt élére a fiatal Gianfranco Fini kerüljön.
Persze a fordulatot belső harcok kísérték, a keményvonalasoknak nem tetszett az, hogy az egykori radikális pártból egy hiteles keresztény formáció bontakozik ki. A mérsékelt irány mellett a párt képviselőjelöltje lett Alessandra Mussolini, a Duce unokája, aki az 1992-es választásokon bejutott a képviselőházba, illetve a fasiszták római menetelésének 70. évfordulójáról is megemlékeztek.
A párt hosszú ideig őrlődött a múlt és a jövő között, a radikális és a mérsékelt irányvonal harcában. 1992. szeptemberében az Il Tempo napilap közölte Domenico Fisichella jobboldali politológus eszmefuttatását, amely szerint egy olyan politikai pártra van szüksége Olaszországnak, amely egyszerre liberális, köztársasági és katolikus alapokon nyugszik.
A felhívás értő fülekre talált, 1993 áprilisában az MSI saját újságjában, a Secolo d'Italiában (Olasz Évszázad) a párt szóvivője a Nemzeti Szövetség névre keresztelt párt megalapításának az ötletét tette le ajánlatként az olasz társadalom elé, amely elnyerte a pártvezetés támogatását. Az már a kezdetektől világos volt, hogy az új párt az Olasz Szociális Mozgalom az MSI örököseként működik tovább, a mérsékelt konzervatív politikai szereplőkkel azonban biztosították, hogy az új alakulat betölthesse a kereszténydemokraták után maradt űrt.
A váltás sikert hozott, az 1993-as önkormányzati választásokon Fini elindult a római polgármester-választáson, Alessandra Mussolini pedig Nápoly polgármesteri címéért. Gianfranco Fini 35, 5 százalékot, Alessandra Mussolini 31 százalékot ért el. Mindketten a második helyen végeztek, amely így is hatalmas sikernek számított, különösen Róma esetében. Nem mellesleg Fini a második fordulóban 46,89 százalékot szerzett.
Az eredmények azt mutatták, hogy a politikai irányváltást a szavazók is értékelték.
Az 1994-es parlamenti választásokon azonban a párt csak a déli régiókban tudott listát állítani, az északi régiókat az Északi Liga uralta. A széttöredezettségnek végül 1994 januárjában Silvio Berlusconi vetett véget, aki a Forza Italia néven létrehozott egy jobbközép koalíciót. A jobboldal ezzel megnyerte a választásokat, Fini pártja pedig öt miniszteri tárcát szerzett a koalíció tagjaként.
Egy év múlva a párt kongresszusán döntöttek az MSI megszüntetéséről, az egykori tagok többsége csatlakozott a Nemzeti Szövetséghez. A párt radikális szárnya Pino Rauti vezetésével új pártot alapított Háromszínű Láng Szociális Mozgalom néven. 2006-ban (egy választási vereség után) a Nemzeti Szövetség kivette a párt jelképei közül a fasisztákra emlékeztető lángot és az M.S.I feliratot. A többi már történelem. Fini pártja azóta beolvadt Berlusconi szövetségébe, időnként pedig antifasiszta bullshitgenerátorként is szerepet vállalt a közéletben.
A fordulat azonban nem gátolta meg Fini pártáját abban, hogy kormányon szigorú bevándorlásellenes és drogellenes törvényeket hozzanak. Fini nem vált árulóvá, mindössze letették a fasiszta örökséget. Ennyi. Ha visszatekintünk az MSI útjára, a háborús vereségtől egészen a 2000-es évek elejéig, akkor semmilyen tekintetben nem ismerünk rá arra a típusú fordulatra, amit a Jobbik végrehajtott.
Mi az, ami a Jobbik és az MSI „néppártosodása” között különbségként azonosítható?
Nos, talán a legfontosabb az idő. Egy ember megváltozhat egyik napról a másikra, gyökeres átalakuláson mehet át a szemlélete, azonban milliós közösségek átalakulásához időre és türelemre van szükség.
Az MSI évtizedekig őrlődött saját belső harcában, míg a néppárti vonal politikai sikert aratott. Nem számoltak le egymással, nem fúrták meg a rivális párttagokat, hanem tisztán politikai küzdelmet vívtak, amelyben annak lett igaza, aki az olaszok bizalmát leginkább élvezhette.
A Jobbik ezzel szemben a kezdetektől belső leszámolásokkal kívánta biztosítani a néppárti irány többségét. Miközben a vidéki szervezetek vezetői azt hitték, hogy a néppártosodás szlogenje csak taktikai okokból került terítékre, addig a párt fővárosi vezetése már a Spinoza házban próbálta elnyerni azok rokonszenvét, akik főállásban utasítanak el mindent, ami magyar.
A Jobbikkal ellentétben Fini pártja nem kereste az olasz liberálisok, a helyi Rangos Katalinok barátságát. Az egykori fasiszta párt tagja és az új párt elnöke a 2000-es évek elején Izraelbe utazott miniszterelnök-helyettesként, és tisztázta viszonyát az antiszemitizmushoz.
Sok év elteltével jutott el oda, hogy zavar nélkül mondhatta azt izraeli kollégáinak, hogy az olasz nemzeti párt nem viseli többé a fasiszták terhét. Ebben pedig senki nem kételkedhetett, Fini önmagával és pártjával is megmérkőzött a szembenézés hitelessége érdekében.
Közben Fini és pártja megmaradt olasz hazafinak, nem tagadta meg önmagát, csak a fasizmustól távolodott el, nem a jobboldaltól vagy a patriotizmustól.
Ezzel szemben a Jobbik vezetői Vonától Jakabig úgy tagadták meg a múltjukat, hogy az antiszemitizmussal és a cigányellenességgel együtt a hazafiságot, az árpádsávot és úgy általában mindent száműztek a párt környezetéből, ami a radikális gyökereire utal.
Mostanra a párt politikusai már a határon túli magyarokat gyalázzák, keresztény elkötelezettségükre pedig semmilyen utalást nem tesznek.
A legfontosabb mulasztást azonban azzal követte el a Jobbik vezetése, hogy a Bitó szalon zsírfejeit, az áporodott szagú liberális értelmiséget kívánta meggyőzni arról, hogy ők megváltoztak, miközben saját szavazóiknak tartoztak volna hosszú és érthető magyarázattal azt illetően, merre haladnak, és pontosan mit gondolnak a világról.
Az lett volna a feladatuk, hogy újraszocializálják a Jobbik szavazóit. Elhitetni – vagy megértetni – több százezer emberrel, hogy az irányváltás helyes, hogy a nívótlan idegenellenességen, az antiszemitizmuson túl is bőven van még tér a nemzeti politizálásra. A hazafiság ugyanis nem mások vagy a másság elutasítását, hanem a sajátunk mindenekelőtt való szeretetét jelenti. Egyszerűen fogalmazva:
Magyarország és a magyar nemzet mindenekelőtt (Isten mindenek felett).
Az MSI-t és a Jobbikat összehasonlításva felfigyelhetünk még egy fontos különbségre. Az MSI néppártosodott formájában sem feküdt le az olasz kommunistáknak. Természetes szövetségesüknek a jobboldali vetélytársaikat tekintették, még akkor is, ha két választási verseny között át tudták volna vágni egymás torkát és egymás szavazóinak megszerzésére törekedtek. A döntő pillanatban mindig összefogtak a kommunisták ellen.
Idő, kiegyezés, hitelesség, önazonosság, meggyőzőkészség.
Ezek hiányában nem képzelhető el hiteles fordulat. A Jobbik vezetőit egyik nap még irtózatos izomláz gyötörte a töménytelen mennyiségű karlengetés miatt, másik nap már szivárványos zászlót markolászva vonultak a Spinoza ház felé. Ez azonban így nem világnézeti változás, hanem nettó árulás.
