Ősz van, az október 23-ai hétvége talán az utolsó, igazán szép, langyos napsütéses alkalom, mielőtt beköszönt a tavaszig tartó zord idő. A természet is lassan átalakul, a fák levelei megsárgulnak, majd lehullanak, a kisállatok elemózsiát gyűjtenek, vagy téli álomra hajtják fejüket.
A legyek, a poloskák és a hasonló gusztustalan rovarok meg egyre fáradtabban döngicsélnek, majd előbb utóbb odapusztulnak a szekrény pereme alá, hogy aztán a tavaszi nagytakarításig ott rontsák a levegőt.
Ez utóbbi évente ciklikusan ismétlődő, egyszerre szomorú és visszataszító jelenség jutott eszünkbe az ellenzéki „tömegdemonstrációt” és a szónokokat nézve.
Bizony, úgy tűnik, a moslékkoalíció tagjai egyenként és egységként is belefáradtak/belefásultak egymás gyepálásába és mire a hódmezővásárhelyi Action Man-t a tábornagyi székbe ültették, elfogyott a lendület.
Ne legyünk igazságtalanok, az is lehet, hogy szeretnék megbuktatni Orbánt, de a hüllőkhöz hasonlóan vérkeringésük lelassul és másznának már be a kövek alá telelni - az előválasztás időzítésének és energiaigényének kockázatait nem mérték fel.
A nemzeti ünnepen két rendezvény határozta meg Budapest szombati napját. A Békemenet hozta a hömpölygő tömeget, a vidáman vonuló, a miniszterelnök beszéde alatt hatalmas lelkesedéssel ünneplő tízezrek (vagy inkább százezrek?) közösségi élményét.
Ezzel szemben a Hősök tere kapujában felállított színpad előtt alig néhány ezer ember gyűlt össze, akiknek jó része már a vezérszónok beszéde alatt haza szállingózott (nem fogunk számháborús találgatásokba bocsátkozni, de ez esetben nem kérdés, hogy a szivárványkoalíció rendezvényének létszáma töredéke volt a Békemenetének).
Egy kicsit az volt az érzésünk, hogy az ellenzéki pártok az előválasztás győztesére nem csak jelöltséget, hanem feladatot is róttak: oldja meg a tömegek mobilizálását, ha már valóban az ő neve lesz a közös zászlón. Ha ez így történt, Márki-Zay nem szégyenkezhet, hódmezővásárhelyi léptékben nagyon tisztességes kis dzsemborit rittyentett, ami méltó lehet akár a vasarhelyihirek.hu címlapjára is.
Többre azonban nem.
Az előválasztáson az EMBEREK szóltak és amit mondtak, az láthatóan nagyon nem fekszik a valódi, veterán karrierpolitikusoknak. Kénytelen-kelletlen vágnak csak jó képet az érdemi nagypolitikai múlt, párt és egyéb hátország nélküli „jöttment” jelöltnek. Ennek rendkívül fontos tünete és üzenete volt az október huszonharmadikai siralmasan szimbolikus összellenzéki ünnepség.
A lemenő nappal szemben felállított színpadon a youtuber Osváth Zsolt volt a felszopó konferanszié, akinek láthatóan még gyakorolnia kell, ha legközelebb is ilyen neutrális szerepben szeretne tetszelegni. Nem volt kérdés, hogy melyik jelölthöz milyen érzelmi viszony fűzi. Jordán Tamást pedig olyan visszataszító törleszkedéssel dicsérgette, hogy még a momentumos zászlót lebegtető hipszter fiatalok is fejüket fogták a szekunder szégyentől.
A sztárfellépők névsora a neves színházi szakemberen kívül semmilyen meglepetést nem tartogatott: az előválasztás valóságshowjának kiszavazott szereplői szerződéses kötelezettségüket teljesítve megmutatták arcukat és elmondták a személyes brand-jükhöz tartozó lózungokat is.
- Jakab Péter, Ferenc nemrég kézhez szoktatott pincsije egy középiskolai szavalóverseny harmadik helyezettjének szenvedélyes ripacskodására emlékeztető módon nyitotta a beszédeket. Mindent megígért, amit a gazdi elvárt.
- A teljesen indokolatlan zenés betét után következett a frissen bukott FeGyőr, aki úgy ordibált a mikrofonba, mintha Orbán Viktor felszólalására váró százezres tömeg előtt kapott volna pár percet az Andrássy út másik végén.
- Különösen pikáns Apró Antal unokáját színpadra engedni az 56-os forradalom leverésének ünnepén. Gyurcsányné Aprev Klára asszony egy „orvosnak készültem, de csak a biológiatanári sikerült, de azt kimaxolom” stílusú kiselőadásban biztosított mindenkit arról, hogy egyek vagyunk, mind külön-külön csodálatosak, kivéve a fideszeseket.
- Jordán Tamás kapta talán a legnagyobb tapsot a közönségtől (ami nem csoda, tekintve, hogy a szónokok közül egyedül az ő életpályájához köthető valódi teljesítmény) . A színész Karácsony Gergely 99 Mozgalom nevű, szintén nemrég porba hullott, halva született párt-kezdeményébe keveredve kezdett aktív közéleti pályába. Mondott pár kedves, rózsaszínű badarságot egy mindenki mindenkit szeret világról, és elszavalt egy József Attila-verset. Majd érdemei elismerése mellett a műsorvezető még egyszer biztosította, hogy bármikor örömmel vállalna lábtámaszi funkciót a tisztességben megőszült színészlegenda háztartásában.
- Karácsony Gergőn érezni lehetett a hihetetlen megkönnyebbülést. Mint mikor kiderül, hogy a vizsgát bizonytalan időre elhalasztják, nem kell tételt húzni, ezért bevallani sem kell, hogy nem készült. Lenyomta a kötelezőt, felvezette Márki-Zayt, akinek színpadra lépése után nem sokkal elkezdtek szép csendben hazaszivárogni a nézők.
- I. Pártnélküli Péter talán legközelebb megfogadja, hogy szöveg- és beszédírók nélkül nehéz tömegeket mobilizálni. Mindenesetre a „migránsbetelepítés” szó számlálónkat sikerült kiakasztania. Teljesen érdektelen, koncepciótlan beszéde ezúttal nem volt Fidel Castro-i hosszúságú, de az emberek hazaküldéséhez éppen elég volt.
- Hűvös volt, sört nem szolgáltak fel és a Jóisten mentsen mindenkit egy harmadik, záró akusztikus gitáros nyünnyögéstől a harmadrangú senkiházi előadásában. Senki nem hibáztatja a derék ellenzéki szavazókat, hogy elmaradt a forró, őszi kormányváltó lelkesedés. Majd talán jövőre. Vagy négy év múlva. Nekünk nem sürgős.
Érdekes volt megfigyelni, hogy a szónokok nem Márki-Zayt, hanem az összefogás eszményét és eddigi sikerét éltették. Nem róla, hanem előtte beszéltek. Arról, hogy ő a fókusza és a lényege ennek a gyülevész, elvtelen „közösségnek”, nem sok szó esett.
Mintha elfelejtették volna azt az apró tényt, hogy a posztkomcsitól az újnácikig terjedő összefogás eszménye a hódmezővásárhelyi polgármester személyében manifesztálódott és a hozzá való hűség kifejezésének van itt az ideje. Éppen azért, mert a választók ezt akarják. Ez pedig, ha így marad, számukra végzetes hiba. A valódi szövetség hiányát az összegyűlt néhány ezer ember is érezte.
A közönség apátiája a beszédek közben elhangzó, gyújtó hangúnak szánt, valójában üres és fáradt szólamok tökéletes tükörképe volt. Az egyetlen motívum, ami a nézőkre valódi feltüzelő hatást gyakorolt, hogy Orbán vesztét említette valamelyik hordószónok képességű véleményvezér.
