A magyar válogatott elmúlt időszakban látott eredményei alapján a labdarúgás avatott szakértői egybehangzóan azt állítják:
Nyenyenyenyenyenye, hülye baloldali károgók! Sikerült! Újra van magyar foci, minden sporttámogatásra elköltött pénz megtérült! Ti buktatok, a nemzet nyert! Kutya nem kíváncsi ezután sem rátok!
Laikusként nem tudom sem megerősíteni, sem megcáfolni a hozzáértők elemzését, azt azonban kibicként is egyértelműnek látom, hogy amit a magyar válogatott az elmúlt néhány héten a pályán produkált,
az bizony valódi foci!
Nagyszerű élmény nézni a magyar meccseket, egyetlen egyszer sem éreztem úgy, hogy felesleges, kidobott idő lenne követni egy-egy mérkőzést, mert unalmas, vagy mert már beállt a végeredmény.
Az olaszok (a világ nagyjából legjobb csapata) elleni vereség sem esett zokon, hiszen a magyar játékosok kitettek magukért, és a képernyő előtt tartottak azzal, hogy szívvel-lélekkel hajtottak az egyenlítés érdekében.
Hosszú évek pofára esései után nemrég még az is hatalmas eredmény volt, hogy az Eb-részvétel rendszerint biztosítottá vált. Azóta nagyot fordult a világ a magyar focival.
A munka mára beért, az eddig lejátszott meccsek alapján ki lehet jelenteni, hogy a magyar válogatott a világ legerősebb csapataival is versenyben van. Ez pedig nagy szó ahhoz képest, hogy nemrég még Andorra ellen bukdácsoltunk!
Nincs kínos alibijáték, nincs több megalázó vereség. Izgalmas játék van, no meg nemzeti büszkeség.
Végre nem azért mennek ki a tömegek egy válogatottmeccsre, hogy az ellenfél sztárjátékosait közelről megcsodálhassák, hanem a hazai focicsillagok miatt.
Mert vannak ám csillagaink, tengernyi!
Szombaton a négyszeres világbajnok német válogatottal játszottunk 1:1-es döntetlent. A csoportmérkőzések felénél járva a magyar válogatott a második helyen áll Olaszország mögött. Németországot és Angliát megelőzve.
Amikor a sorsolás megtörtént, nem sokan fogadtak volna arra, hogy a magyarok állva maradnak az első kör után. Egy nemzeti álom valósult meg, egyenlő félként lépünk a pályára a legnagyobbak ellen, és jó esélyünk van a továbbjutásra.
Az olaszok és a németek után szinte csak gyengébb ellenfelek állnak előttünk.
Milyen sokáig vártunk erre! Milyen sokági tűrtük, hogy letácsolják a lelkesedésünk! Hányszor hallottuk, hogy képtelenek vagyunk átlépni az árnyékunk, hogy merjünk kicsik lenni, fogadjuk el a kudarcot.
Most valamiért nem „stadionoznak” azok, akik a stadionellenességet (ez politikatudományi kifejezéssé kell hogy váljon a hazaárulás szinonimájaként) politikai programmá emelték. Gyűlölik a tényt, hogy az építőipar a nemzetgazdaság hatékony hajtómotorjává válhatott, ahogy gyűlölik azt is, hogy a magyar fociválogatott sikert arat.
Persze most taktikai okokból jobban is tették, hogy hallgattak! A 65 ezer férőhelyes Puskás Ferenc Stadionban telt ház mellett játszottak a magyarok. Ez hatalmas tömeg, a legtöbb baloldali pártnak önállóan nincs is ennyi szavazója. Azt pedig borítékolni lehet, hogy ha a Puskás 100 ezer férőhelyes lenne, akkor is elfogyott volna minden jegy a szombati meccsre.
Egy nemzet áll most a nemzet válogatottja mögött.
Jajj, szegény Fegyőr, szegény Miklósi Gábor, szegény magyarellenes baloldal. Nehéz napok és évek állnak előttetek!
