Miközben a nyugati politikai elit azzal van elfoglalva, hogy miként tud a szavak szintjén úgy kiállni (vagy pontosabban nem kiállni) Izrael mellett, hogy a gyakorlatban nehogy magára haragítsa az elmúlt években Európába invitált muszlimok millióit, addig kevés szó esik azokról az utcai demonstrációkról, amelyek látványuknál és kollektív nyelvezetüknél fogva az iszlám világ legsötétebb bugyrait idézik.
Ugyanis az Ausztriától Németországon, Hollandián, Belgiumon át egészen Franciaországig, valamint az Egyesült Királyságig terjedő megmozdulások egyáltalán nem a palesztin lakosok jólétének ügyét tűzték a zászlajukra, hanem a zsidók gyűlöletét.
Németországban feldühödött jövevények több városban is izraeli lobogókat gyújtottak fel helyi zsinagógák előtt, de akadt olyan incidens is, amelynek keretében kővel dobálták meg a zsidók imaházait, jelentős anyagi kárt okozva ezáltal.
A spontán akciókat végig kísérték az „Allah Akbar”; „bombát Tel-Avivra”, valamint a „halál a zsidókra” kifejezések, amelyek pillanatok alatt meglékelték azokat a bevándorláspárti, baloldali magyarázatokat, miszerint ezek a tömegek valójában szimpátiatüntetést szerveztek a palesztin nép mellett.
Hazánktól nem messze, Ausztriában is hasonló zsidógyűlölettel tarkított események bontakoztak ki, ahol a részt vevők olyan transzparensekkel vonultak fel, amelyeken a következő feliratok voltak olvashatók:
„a nácik továbbra is köztünk járnak, csak most cionistáknak hívják magukat”; „dugjátok fel a holokausztot oda, ahová való”; valamint „halál a cionistákra”.
Az Egyesült Királyság muszlim polgármestere, Sadiq Khan által vezetett fővárosban mintegy százezres tömeg gyűlt össze annak érdekében, hogy kifejezze a zsidó állam iránti gyűlöletét. Ahogyan Németországban, úgy Londonban is akadtak, akik izraeli zászlókat égettek, sőt a demonstrációtól nem messze, palesztin zászlókkal körülvéve, egy férfi a következőket kiabálta egy hangosbemondóba:
halál a zsidókra, a lányaikra, az asszonyaikra, megerőszakolni mindet, szabad Palesztinát”.
A százezres antiszemita összejövetel egyik legemblematikusabb pontja az volt, amikor egy civilruhás rendőrnő is beállt a tüntetők közé, azt kiáltva: „szabad Palesztinát”.
Az nem zavarta a tüntetők oldalára csatlakozó járőrt, hogy mindeközben már olyan szélsőséges iszlamisták is csatlakoztak a londoni tömeghez, akik nyíltan dzsihádot hirdettek, valamint Jeruzsálem muszlim katonák általi, erőszakos felszabadításáról skandáltak.
A szintén nagy létszámú muszlim lakosokkal bíró Belgiumban és Franciaországban is sokkoló eseményeknek lehettek szemtanú lakosok.
Amíg a brüsszeli utcákra vonuló migránsok zsidók lemészárlásával kapcsolatban üvöltöztek, esetenként kórusban kiáltva azt, hogy a „halál a zsidókra”, addig Párizsban, megszegve a járvány miatti gyülekezési tilalmat, több ezren ellepték az utcákat, különböző antiszemita rigmusokat kiáltva.
A franciaországi események muszlim résztvevői olyannyira agresszívek voltak, hogy a rendőrségnek vízágyút is be kellett vetnie annak érdekében, hogy visszaszorítsák fékevesztett tömeget.
Hollandiában bár nem torkollott erőszakba egyetlen Izrael-ellenes demonstráció sem, de Hága városában így is intézkednie kellett a rendfenntartó szerveknek azon tüntetőkkel szemben, akik a palesztin lakosok melletti szolidaritás jegyében olyan jelszavakat skandáltak, minthogy
a zsidók olyanok, mint a rák, Heil Hitler”.
Kevéssé meglepő módon, az elmúlt évek egyik legpraktikusabb migrációs bázisaként szolgáló Görögországban sem maradtak el a zsidóellenes incidensek: az amerikai nagykövetség előtt felgyülemlett tömegek olyan transzparenseket lobogtattak, amelyeken Izraelt népirtással vádolták, majd amikor a rendőrség békés úton akarta feloszlatni őket ellenálltak, így a franciaországi eseményekhez hasonlóan, ennek a megmozdulásnak is a vízágyúzás jelentette a végét.
A kifejezetten agresszív és antiszemita eseménysorozatok jól láthatóan nem pusztán egy-két nyugat európai országra koncentrálódnak, hanem immár kontinensszerte előfordulnak, résztvevőik pedig – a kis létszámú, szélsőbaloldaliak mellett – túlnyomórészt azok a muzulmán bevándorlók, akiknek az erőszakos zsidóellenességük már jóval azelőtt ismert volt, mielőtt a bevándorláspárti politikai elit – kiegészülve az álcivil szervezetekkel és finanszírozóikkal – Európába hívta őket.
Ennélfogva érthető, hogy e kínos igazságnak a bemutatása egyáltalán nem érdeke annak a fősodratú médiának, amely az említett incidensek dacára továbbra is kizárólag a szélsőjobbhoz köti az antiszemita megnyilvánulásokat, legyen szó bármelyik európai országról.
És hogy mennyire összhangban mozognak a brüsszeli bürokraták az eltussolások bajnokaként emlegetett mainstream médiával, hűen érzékelteti Manfred Weber, az EPP frakcióvezetőjének napokban tett kijelentése, mely szerint az elharapódzó antiszemitizmus elsősorban olyan politikai pártok felelőssége, mint az AfD vagy a Le Pen-vezette Nemzeti Tömörülés.
Ameddig a migránspártiság szemellenzője le nem kerül a kontinensünket eláruló baloldali politikusokról, addig az európai lakosoknak sajnálatos módon meg kell tanulniuk együttélni az „elnyomottak melletti szolidaritás jegyében” zsidó lányok megerőszakolásáról és a Jeruzsálem ellen kihirdetett dzsihádról fantáziáló migránscsoportokkal.
A szerző a Századvég vezető elemzője.