Nehéz úgy írni a mostani háborúról, hogy az „jól öregedjen”. Szakértőt is minden sarkon lehet fogni, akik pulai magasságokba emelkedve képesek napról napra homlokegyenest mást mondani, de ez érthető is, hiszen a kenyerük függ a nagyotmondástól.
Amikor Oroszország még csak felvonult az ukrán határon, már akkor azon morfondíroztam, hogy milyen bátornak kell lenni ahhoz, hogy valaki ebben a helyzetben nyilatkozni merjen. Úgy, hogy semmilyen titkosszolgálati forrása nincs, hiszen ha lenne, akkor aligha beszélhetne.
Távol áll tőlem a jóslás, mert nincs kristálygömböm, és vásári bugris jövendőmondókat sem rejtegetek, ezért a biztonság kedvéért előre leszögezem: fogalmam sincs, meddig eszkalálódik az ukrán helyzet.
De a helyzet súlyosbodásának okai annál egyszerűbbek.
Gondoljunk csak arra, hogy a konfliktus kitörése előtt a Nyugat hogyan hergelte Ukrajnát, hogy aztán egy Times magazin címlapban és néhány vállról indítható tankelhárító fegyverben mindez kimerüljön. A piszkálódás pedig végzetes is lehet.
Ugyanis a békét nehéz úgy szolgálni, hogy fegyvereket és biztatást azért juttat a Nyugat az ukránoknak, akik így aztán csak még több veszteséget szenvednek. Ettől pedig a morál bajnokai még inkább vérszemet kapnak, és egy olyan spirálba kerülnek, amelyből nincs kiút. Így maradnak a mindkét oldalról elszenvedett egyre nagyobb vélt vagy valós sérelmek.
Amellett, hogy ezek a szenvedést ugyan elnyújtó, de gyógyírt nem jelentő szállítmányok csak még több vérontást eredményeznek, Oroszország számára is jelzésértékűek.
Egyrészt ez a birodalom pontosan látja, hogy bármit megtehet, igazán nagy érvágás nem történik. Az, hogy kettővel több páncélosát lövik ki, egyáltalán nem érdekli. A kitűzött céljai felé gőzerővel halad, miközben Európa „fejlettebb” fele kiállítja magáról a bizonyítványt: nem elég, hogy képtelen megállítani a medvét, emellé még saját magán is harakirit követ el. Ugyanis az embargók egyáltalán nem érnek célt – ahogy azt Oroszország tökéletes felkészültsége is mutatja –, pontosabban a német lakások hőmérsékletének lefaragását illetően végül is igen, bár nem ez volt a terv.
De térjünk vissza eredeti gondolatmenetünkhöz, hogy vajon lesz-e itt harmadik világégés. Most azt mondom, hogy villongások egészen biztosan lesznek akár Ukrajnától nyugatra is, de azért a NATO és Oroszország vezetői katonaviselt emberek, nem sötétzöld német görögdinnyék.
Azt a keleti birodalom is tudja, hogy a katonai szervezettel képtelen megvívni a harcot, de azt is látja, hogy amennyire töketlen és erőtlen is az európai szövetségi rendszer, nyugodtan okozhatna kisebb-nagyobb infrastrukturális károkat, akár álcázott harci cselekménnyel, akár kevésbé rejtegetve szándékait.
Minden háború a nüanszok eszkalációja, kevés az olyan lépés, ami önmagában elég egy világégéshez.
Hiszen egykor még a trónörökös meggyilkolása is csak egy utolsó szikra volt a puskaporos hordón. Ebbe a hordóba a németek igencsak lapátolják a gyúlékony anyagot, pedig most kell(ene) igazán higgadtnak maradni.
Világméretű konfliktusra jelen pillanatban csekély az esély, de ahhoz, hogy ez így is maradjon, rendkívül hideg fejjel kell gondolkodni.
A halottakat nem lehet feltámasztani, a sebek már minden oldalon mélyek. Most azonban talán mégis okosabb lenne, ha Európa nem hallgatna az amerikai ügynökök agitációjára, és akár – de tényleg csak akkor, ha lehetőségük is van rá – két lépést is előre megtervezve a háború rendezése felé tekintene, ahelyett, hogy egymásra licitálva, hörögve próbálja belecibálni az egész kontinenst a pusztulásba.
Reméljük ez a cikk jól fog öregedni, és egy év múlva megírhatom, hogy valami csoda folytán még a németek is észbe kaptak…
