Alig, hogy Cseke Péter Szente Vajk társaságában bejelentette, hogy Eszenyi Enikő a Kecskeméti Nemzeti Színházban tér vissza az 'A Cirkuszhercegnő' című operett rendezőjeként, szinte azonnal felrobbant a művészvilág.
Természetesen a legfoglalkoztatottabb megélhetési károgók a lehető leghangosabban kezdték követelni, hogy a Vígszínház korábbi igazgatóját újra töröljék el a Föld színéről, és ne merészeljék megint foglalkoztatni. Lehetőleg haljon is éhen mielőbb.
Emlékezhetünk, hogy több, mint egy évvel ezelőtt az akkor még „nincsmásik” Index hasábjain a koronavírus-járvány kitörésével párhuzamosan, közel azonos horderejű figyelmet kapva, mint az akkor kibontakozódó világjárvány, szappanoperaként közvetítették Eszenyi abúzus-botrányát.
Akkor a Vígszínház művészei egymás után számoltak be az igazgatónő erőszakos viselkedéséről, melynek eredményeképp létrejött unalomig fújt botrány során lemondott pozíciójáról és visszavonta igazgatói pályázatát.
Az ezt követő hónapokban a nyugati világban széleskörben elterjedt cancel culture minden ocsmány elemével megmutatkozhatott hazánkban is, hiszen még a csapból is az folyt, hogy Eszenyivel képtelenség együtt dolgozni, mert a szóbeli molesztálás mellett a fizikai erőszaktól sem riad vissza. Állítólag.
Az akkori történések főbb szereplői, például a betegesen magamutogató Molnár ’NoÁr’ Áron és maga a „megtestesült maszkulinitás” Lengyel Tamás, aki akkor azt sem szégyellte bevallani, hogy Eszenyi miatt nem MERT elmenni nagyapja halálos ágyához, persze most sem voltak restek megnyilvánulni az egykori színházigazgató új esélye mentén. Újra fröcsögésbe kezdtek!
Bár hasonlóan nagy botrányt úgy fest nem habosítanak a történtekből, mint amikor Eszenyinek mennie kellett a Vígből, de látható, hogy a liberálisok nem nyugszanak addig, amíg a saját narratívájukhoz kíméletlenül ragaszkodva el nem lehetetlenítik az ellenségüket, még ha az korábban egy volt közülük.
Persze Eszenyi ügye korántsem olyan horderejű ocsmányság, mint mondjuk ’Kero’, Marton László vagy Gothár Péter - állítólagos - esete, valamiért mégis ez kapja most is a nagyobb figyelmet.
Ám ha a kedves olvasóban felmerült, hogy e sorok írója az áldozatokat bármilyen módon hibáztatja, vagy sorsközösséget vállal, esetleg szimpátiát érez a fent említett direktorok irányába, hadd erősítsem meg: téved.
A jelenség, érdemes újra kihangsúlyozni, az a bizonyos cancel culture nevű gusztustalanság, amit a liberálisok arra használnak, hogy vélt vagy valós ellenségeiket ellehetetlenítsék és kitöröljék a köztudatból. Egyre elterjedtebb módszer a nyugati világban ez, ám amint a mellékelt ábra mutatja, hazánkba is kezd beszivárogni ez a fajta gyűlölet.
Mindannyian emlékszünk, hogy harmincpár éve ez még az életünk része volt, de sikerült magunkról levedleni azt a parazitát, melynek szintén sajátja volt ez a fajta lejáratás és megsemmisítés.
Csak azt mi szocializmusnak hívtuk és már többé sosem akarjuk vissza. Még akkor sem, ha most épp egymást marcangolják és minden pofon jó helyre megy.
