Ha az első világháborúra gondolunk, mindenkinek beugrik a „shell shock”, ami a tüzérségi zárótűz okozta állapotot jelenti, azaz mikor a katona ugyan nem halt bele a folyamatos robbanások zajába, de hosszabb-rövidebb időre beleőrült. Ezt párhuzamba állíthatjuk a mindennapos médiahisztériával, a borzalmas zajjal, amivel a politikai csatározások járnak, mélyen belegondolva talán nem is annyira elrugaszkodott ötlet összehasonlítani a kettőt.
A közéleti viharok annyiból állnak, hogy valaki tesz vagy mond valami „botrányosat”, és erre mindenki felkapja a fejét, hőbörög rajta, ráirányítják a közösségi média összes ágyúcsövét, és cikkekkel, posztokkal tüzelnek, amíg az illető le nem lép a színről. Persze ezek a szenzációk soha nem tartanak tovább három napnál, hiszen óriási botrányok esetében is csak három hónap (!) a választói emlékezet.
Nyilván vannak olyan esetek, amelyeket sosem felejtünk el, és nem is bocsátunk meg, mint a 2006-os szemkilövetés vagy a kommunisták lélegzetvétele. A valóság azonban mégis az, hogy ezek az ügyek ritkák, és itt sem igazán a média zárótüzébe bukik bele az illető, hanem saját magába, a cselekedeteibe, a problémakezelésébe.
De hát c’est la guerre, ilyen műfaj ez. Mindenkire lőnek, aki számít, és minden „morális győzelem” (tehát amikor leszednek egyet közülünk) pont annyit ér számukra, mint válaszos konzervatív a Spinoza-házban.
Körbeviszik a fejét előttünk és a sajátjaik előtt, hogy mindenki lássa, ez a harc bizony vérre megy! Sokan pedig elrettennek, és inkább nem vállalják az értékes gondolataikat, vagy kimúlik az a szikra, ami talán lángra lobbanthatta volna új politikai szereplők generációját.
Ennek azonban megálljt lehet szabni. Először is, ha az ember nem a maga ellensége, akkor a harcban nem veszhet el. Nem ismerek még egy olyan közeget, ahol ennyire erős lenne a pajzsfal, mint nálunk. Persze mindenhol vannak gyenge, gyáva és hitvány emberek, de amíg ezekből van kevesebb – nem úgy, mint a másik oldal „social justice warriorjainál” – addig nyerünk.
Ha már a „fejmutogatásnál” tartottunk, fejtsük ezt ki egy kicsit. Ha egyikünk vállalva a folyamatos ágyúdörgést, felveszi a kesztyűt, akkor három kimenetellel számolhat: vagy megadja magát (ha gyenge), vagy abbahagyja, mert megcsömörlik, vagy faltörő kossá válik. Utóbbihoz folyamatos tanulás kell, kurázsi és rengeteg ima, mert ember egyedül a világ hitványságait nem bírhatja.
Ha az utolsót választotta, akkor bizony ő is felelős lesz a közösségéért. Ezért van következménye a jobboldalon annak, ha valaki látványosan szembemegy a minket összetartó értékrendszerrel, lásd az elmúlt évek botrányai. De addig is kiemelt fegyelemmel kell eljárnia, és azonnal az utána jövőkkel gondolnia.
A közélet iránt érdeklődő ifjúság teljesen érthető okokból, elsőre mindig rácsodálkozik arra, hogy itt az emberfiára „lőnek”, célkeresztek százai szegeződnek rá, és mindennek tetejébe a kulturális közeg sem a barátja (gondoljunk a Netflixre).
Nem várható el senkitől, hogy azonnal Ciceróként forgolódjon ebben a közegben, és érthető, ha valaki eltántorodik, mikor meglátja a borzalmakat, amiket a Partizán, a 444, a telexindex, a Direkt36 és a többi aljas portál művel.
Ám amikor ebbe a fertőbe beteszi a lábát TŐLÜNK valaki, akkor rendkívül fontos dolgot cselekszik: mítoszrombolást.
Sajnos még mindig az a legenda övezi a baloldali és liberális médiaszolgáltatókat és skriblereket, hogy ők szabják a játékszabályokat. Ők mondják meg mit kell gondolni! És amikor ebbe a dogmatengerbe belép egy Békés Márton vagy egy Demeter Szilárd, akkor mindjárt kitűnhet, hogy az értékítélet megszabásánál a pálya nemhogy nem Gulyásék felé lejt, hanem egyenesen buborékban élnek.
Amikor bármilyen baloldali platformra felteszi a lábát egy jobboldali, az nem más, mint buborékpukkasztás, határvonalak kijelölése és legfőképp az ellenség értelmiségieskedő, narratívaalkotó álcájának porrá zúzása.
