Ennek nem most van itt az ideje

Háború idején az összetartás és a szolidaritás az első, nem pedig a hatalmi ambíciók. Bognár Zsolt írása a baloldal által szervezett tanártüntetésről.

Az orosz–ukrán háború kitörése óta már fel se kapjuk a fejünket a naponta hozzánk érkezők számát hallva. Hol 5000, hol 15 000 Ukrajnából menekültről szólnak a hírek. Férfiak, nők, idősek, gyermekek. Riadt tekintetek, egyetlen bőrönd és tétovaság a jövőjüket illetően. Hátrahagyott emlékek, az otthon, a munkahely, a szűk és tágabb közösségek burka, megszokott életük ritmusa.

Elfogadom a hazai tanártársadalom lázadását a munkakörülményeik, megélhetési nehézségeik, egzisztenciájuk alulértékeltségének tényét, leterheltségük tarthatatlanságát. A jövő azonban nemcsak a tanárokon, hanem a kultúra képviselőin is legalább annyira múlik, mint az oktatás szereplőin, és még rengeteg szakma jelentkezhetne az alulfizetettségtől gyötört, jogos és elemi követelésével. Ahogy a tanár is szeretne csak és kizárólag saját iskolai osztályára koncentrálva tanítani, és nem különórák tucatjaival fedezni megélhetésének költségeit, ugyanígy a színészek, zenészek és énekesek is üdvözölnék, ha kizárólag anyaszínházukban, klubjukban kellene csak fellépniük, és nem kellene 11 felé szakítaniuk magukat a „hakni” fedőnév alatti pluszforrásaik megszerzése érdekében.

Lehet, hogy ünneprontó leszek, de ha nem lenne világos, Európa egy rettenetes háború árnyékában éli mindennapjait, és ebben a helyzetben a dolgok fontosságának a sorrendje változik. Amikor az Európai Unió minden államában a megélhetés költségei a négy-ötszörösére növekedtek, amikor az államok maguk is teljesítő- és fizetőképességük határán egyensúlyoznak, akkor bármennyire is igaz a szakmákra lebontott, akár méltatlannak is nevezhető fizetési szintek tarthatatlansága az egyes ágazatokban, ennek ellenére ki kell mondani, hogy

a tanári tiltakozásoknak nem most van itt az ideje.

Noha Európa majdnem egészének semmi köze a kirobbant háborúhoz, mégis kollektíve elszenvedői vagyunk az ebből fakadó gazdasági földrengésnek. Ehhez pedig nekünk, állampolgároknak is szolidárisnak kell lennünk, mert az amúgy is borotvaélen táncoló világunkban, ha minden bejelentkezőnek tripla fizetést ad az állam, miközben recsegve és ropogva a fejünkre szakad, akkor ott vagyunk, ahol a part szakad.

Forrás: AFP

Akinek szeme van a látásra, az érzékeli, hogy a tanárok és diákjaik tüntetése csak ürügy az ellenzék politikai szereplőinek, hogy kéjesen rátelepedjenek az ügyre, és annak farvizén esetleg saját magukat a hatalomba lavírozhassák. Ott pedig jönne a szokásos púder, hogy a begyűrűző nemzetközi helyzet miatt sajnos nincs módjuk semmilyen közérzetjavító intézkedésre.

Az éppen aktuális baloldalnak hányszor kell még ezt eljátszania a magyarokkal, míg ez a szándékuk mindenki előtt nyilvánvalóvá válik?

Végezetül visszakanyarodnék a háború ukrajnai menekültjeihez. Számukra most elemi létezésük az, aminek korlátjai között megszeppenten próbálják újra definiálni az emberi létezésük szó szoros értelmében átszabott határait.

Így hazánkban sem cirkuszt kell generálni katás, tanári és bármilyen egyéb tüntetésekkel, mert a cirkusz elég nagy ezek nélkül is. Mindaddig amíg a háború zajlik nincs szükség belpolitikai háborúskodásra, hanem reménykedni kell abban, hogy a béke mielőbb beköszöntsön, és a helyzet konszolidálása után kinek-kinek a jogos követelésére megoldást fog találni Magyarország.

A szerző a Madách Színház színművésze