Amikor az ellenzéki média diadalittas jelentése napvilágot látott, miszerint a Ferenc pápa nem vesz részt személyes találkozón sem Orbán Viktorral, sem Áder Jánossal, akkor akaratlanul is eszembe jutott, hogy a kívülről érkező beavatkozásban bízó ellenzék immár sokadjára hiszi el a saját fabuláját:
Angela Merkelt többször is hírbe hozták azzal kapcsolatban, hogy nem kíván találkozni Orbán Viktorral, mivel ezzel akarja megbüntetni a renitenskedő magyar kormányt.
A reményeknek végül nem csak a Merkel-Orbán találkozók megvalósulása vetett véget, hanem a német kancellár kimért, de mégis elismerő szavai a magyar kormány irányába.
Emlékezetes, hogy a német kancellár néhány éve megdicsérte Magyarországot és a kormányt, az uniós források hatékony felhasználása miatt.
Az ellenzéki média talpasai hosszasan elemezték Merkel szavait, hátha valahol mégis megtalálják a sorok közé rejtett pusztító kritikát, amit csak a művelt és nyugatos fők képesek dekódolni, az izzadtságszagú próbálkozás azonban végül vakvágányra futott.
Ezután olyan sebességgel esett ki a találkozó témája az ellenzéki médiából, mintha soha nem is történt volna meg.
Mintha néhány nappal korábban nem írták volna le naponta százszor, hogy Merkel szándékosan elkerüli a magyar miniszterelnököt, mintha meg sem próbálták volna megváltoztatni a német kancellár szavainak a jelentését.
Ugyanez a forgatókönyv zajlott a Donald Trump-al történt találkozó esetében. A két politikus szívélyes találkozón vett részt, az amerikai elnök pedig elismeréssel beszélt a végletekig elszigetelődött magyar miniszterelnökről.
Mert hát mi is lehet az elszigetelődés fokmérője, ha nem az, hogy egy miniszterelnök rendszeresen találkozik a világ vezető politikusaival?
Nemrég alaposan próbára tette az ellenzéki médiamunkások pszichés állapotát, hogy elterjedt a pletyka, miszerint Emmanuel Macron és Orbán Viktor a háttérben együttműködnek bizonyos közös célok érdekében.
Macron, a progresszív oldal új embertípusa, aki többet költ kozmetikai szerekre, mint egy közepes afrikai ország éves költségvetése, együttműködik és egyeztet Orbánnal.
A felsoroltak ellenére az elszigetelődés narratíva mai napig tartja magát az ellenzéki médiában. Mintha szándékosan kizárnák a valóságot. Ez persze egyáltalán nem meglepő azoktól, akik rendszeresen megpróbálnak olyan nyugat-európai témákat beemelni a magyar közéleti diskurzusba, amelyeknek itthon nulla relevanciával bírnak.
Ilyen többek között a futballmeccseket kísérő térdelés. Akkora súllyal kezeli ezt a kérdést az ellenzéki média, mintha Magyarország egy több évszázados rabszolgatartó hagyományokkal rendelkező, ex-gyarmattartó birodalom lenne.
Persze jobboldaliként csak azt tudom kívánni, hogy az Isten segítse és tartsa meg az ellenzéket ebben a szenzációs realitásérzékükben. Ennél jobb ellenzéket és ellenzéki médiát egyetlen kormány sem kívánhatna magának.
A napokban Ferenc pápán volt a sor, hogy ezúttal ő töltse el némi reménnyel a csüggedt ellenzéket. Nagyon jó érzékkel választották meg vágyaik beteljesülésének alanyát. Mert hát mire való a katolikus egyház feje, ha nem arra, hogy reményt adjon az embereknek?
Az ellenzéki lapok napokig dédelgették magukban azt a reményt, hogy a keresztény világ első embere végül tényleg udvariatlan gesztust tesz a magyar miniszterelnök irányába.
A pápa majd elvégzi azt, amit Merkel és a nyugati világ vezetői elmulasztottak.
Annyi szánalmas világmagyarázat született a pápás hír alatti kommentszekcióban, hogy a politikai trash rajongói évekre elegendő élményt gyűjthettek.
Aztán gyorsan érkezett a kijózanodás.
Előbb a vasarnap.hu cikke tette helyre a pápai találkozó körül kialakult félreértéseket, majd Szilvay Gergely és Veczán Zoltán egy remek írásban tájékoztatták a közvéleményt arról, hogy a pápa magyarországi programjáról szinte semmit nem lehet tudni, ezért teljesen feleslegesen kezdett az ellenzéki média álhírterjesztésbe.
Majd a napokban kiderült, hogy Őszentsége mégis találkozik a magyar miniszterelnökkel és a köztársasági elnökkel.
Immár sokadjára lehettünk szemtanúi annak, hogyan nőnek az égig az ellenzéki média reményei, majd hullanak vissza a semmibe egyetlen perc alatt.
Néhány megválaszolatlan kérdés azonban örökre itt marad velünk az eset kapcsán:
Mit remélt az ellenzéki média attól, hogy a pápa nem találkozik a magyar állam vezetőivel?
A magyar miniszterelnök kevésbé lett volna miniszterelnök, esetleg kevésbé lett volna azután keresztény?
A pápa Szent Péter utódja, az egyház látható feje. Hit és erkölcs kérdéseiben tévedhetetlen, minden másban éppen olyan tekintéllyel rendelkezik a véleménye, mint bármely államfőé.
A migráció kérdése például nem dogmatikai kérdés, hanem egyszerű politika. Jó-e az embereknek, vagy nem. Ilyen témában pedig a pápával, a püspökkel, a tihanyi apáttal és az áldozópappal is simán vitatkozhatunk.
A viták ellenére azonban a pápa elsősége megkérdőjelezhetetlen, ahogy az is megkérdőjelezhetetlen tény, a valóság része, hogy a magyar miniszterelnököt még egy darabig Orbán Viktornak fogják hívni.
A katolikus egyház pedig tagjainak mindenfajta különbözősége ellenére is egy az eucharisztiában. És csak ez számít.