Az „majd én megmondom, ki/mi vagyok” mozgalom, más néven transzgender esélyegyenlőségi lobbi talán legmókásabb (és egyben legijesztőbb) törekvése az élsport duális megosztásának felszámolása.
A tokiói olimpiai játékokon elsőként önmagát transzneműként felvállaló versenyző, az újzélandi Laurel Hubbard (akinek választott keresztneve érdekes módon az ókori hadi- és sportsikerek hőseinek járó babérkoszorút jelent – biztos véletlenül…) személye és minden helyzeti előnye ellenére történő gyenge szereplése kapcsán ismét a közérdeklődés fókuszába került a kérdés:
Hacsak nem a kifejezetten esztétikai értékkel is bíró (műkorcsolya, szinkronúszás, torna, stb…) sportokat vizsgáljuk, ahol a teljesítmény megítélését a női mezőnyben egy kidudorodó pénisz erősen beárnyékolná talán kijelenthetjük, hogy a versenysport nem identitás-kérdés, az emberi teljesítőképesség különböző aspektusainak összeméréséről szól.
Röviden: tökmindegy, hogy ki minek tartja magát, amíg az esélyek elfogadhatóan kiegyenlítettek, indulhat bárki transzdelfinként is.
A fizikai sportok teljesítményében pedig – az esetek többségében – a nemek közötti biológiai különbségek okán a férfiak vannak fölényben. Nem meglepő tehát, hogy önmagukat férfinak képzelő nők ritkábbak az élsportban, mint a Hubbardhoz hasonló „újhölgyek”. Pláne, ha ez nem tartozik a tiltott teljesítményfokozási módszerek közé - hiszen a nemváltás éppen hogy teljesítménycsökkentés!
De vajon igazságos ez?
A doppingolást - annak természetellenessége, veszélyessége és az esélyegyenlőség felborítása miatt - tűzzel vassal irtja szinte minden sportszervezet. Miért tekintik mégis a hormonkezeléssel és műtétekkel átalakított embereket kisebb kockázatnak a fenti szempontok szerint?
Általában tehát elmondható, hogy a transznemű versenyzők előnyére lejt kissé a pálya még akkor is, ha kellően átalakultak.
És hogy az olimpiai sztenderdek szerint ki tekinthető transzneműnek?
Sportjogi szempontból senki.
Ugyanis, ha valaki több, mint 4 éve nőnek tartja magát és a vérében 10 nanomolekula / liter, vagy kevesebb a tesztoszteronszintje,
az nő.
Talán szakállas, talán mellszőrös, talán vendégpénisz-szindrómás, de mégiscsak nő.
Ott azért még nem tartunk, hogy a transzlobbi a férfi-női kategóriák eltörlését követelné, bár liberális szemszögből a Nemzetközi Olimpiai Bizottság jelenleg érvényes, transznemű sportolókra vonatkozó szabályai még mindig a sötét középkorban járnak. Egyszerűbb lenne a gendersemleges WC-k mintájára eltörölni ezt a kirekesztő címkézést, igaz?
De hiába, azért a barátságtalan biológiai törvényszerűségeket az emberi csúcsteljesítmény ünnepein elég nehéz lenne figyelmen kívül hagyni. 110 kilós férfiak ne cselgáncsozzanak 65 kilós nőkkel, mert az egész versengés értelmét veszti, ahhoz pedig túl sok embert érdekel, hogy ezt meg merjék lépni.
Vannak győztesek és vesztesek, az utóbbiakat gyorsan elfelejtik, az előbbiek sikereinek pedig milliók örülnek évtizedekig. Ez pedig azért van, mert az induláskor az esélyek egyenlőek. Vagyis voltak, amíg a transzformerek hirtelen nem kezdtek el ide is betolakodni, lobogtatva a megfelelő tesztoszteronszintet bizonyító teszteredményeket.
A tokiói olimpia precedenst teremtett, transznemű sportolók ezentúl – várhatóan egyre nagyobb számban – részt fognak venni az ötkarikás játékokon. De vajon van-e létjogosultsága – a parasportolókhoz hasonlóan – külön rendezvényen és kategóriában versenyeztetni a biológiai nemüket megtagadó, különleges embertársainkat?
A logikus válasz az volna, hogy ez a legméltányosabb megoldás. Legyen nekik külön olimpia (lehetőleg a négy fal között, otthon, ahol senkinek nem kell végig néznie. a szerk.), világbajnokság, válogatott, stb… virágozzék ezer virág.
A tapasztalat az, hogy a törekvés nem erre irányul. A versenyszellemet itt a „nézzük meg, ezt is le tudjuk-e nyomni a torkukon” formájában tapasztaljuk. Ahogy az élet más területein is, ebben is a kisebbség diktálná saját életmódját, elfogadás-igényét az önmagát „normálisnak” definiáló többségre.
A transzkishölgy sportoló ugyanis sosem tud biológiailag megegyezővé válni született nemük szerint induló versenytársaival.
Fájdalmas, kockázatos és bonyolult műtétek, hormonkezelések sokaságával csonkított férfivá tud válni. És azzal, hogy odaáll a rajtvonalra, zárójelbe teszi mindazon fiatal nők teljesítményét, akik életük nagyobb részét kemény munkával, önfeladással töltve arra készültek, hogy megmérkőznek a velük azonos adottságokkal rendelkező sporttársaikkal.
És ez akkor sincs másként, ha Laurel „Lajoska” Hubbard gyorsan kiesett, mert még egy tisztességes szakítást sem bírt összehozni Tokióban.