Amennyiben mérlegre tesszük az elmúlt évtizedet, túlzás nélkül kijelenthető, hogy Európa és ezzel együtt Magyarország is a válságok korát éli. Kezdődött ez elsősorban a 2015-ös migrációs krízissel, amikor Európa zöld-, valamint vízi határain keresztül milliószámra özönlöttek be az idegenek. Majd folytatódott rá néhány évre a még most is fel-feltűnő koronavírus okozta megbetegedési hullámmal, amely nemcsak orvosi értelemben gördített eleinte legyűrhetetlen akadályokat Európa lakossága elé, hanem a fertőzöttek számának drasztikus csökkentése érdekében hozott leállások egyfajta gazdasági recesszió keretében tépázták meg az eleve nem túl versenyképes európai piacot.
A magyar emberek számára egyik válságot sem kell különösen bemutatni. Egy tényről azonban mégis érdemes szót ejteni. Mégpedig arról, hogy ami akár a biztonságpolitikai, akár az orvosszakmai védekezést illeti, Magyarország mindkét kihívásokkal teli korszakban meghatározó előnyre tett szert köszönhetően annak, hogy az Orbán Viktor fémjelezte kormány formabontó módon szakított az európai fősodorral, és cselekvő módon megszervezte a saját védelmi stratégiáját.
Amíg a migrációs nyomás kapcsán Európában elsőként Budapest rendelte el, hogy egyrészt a déli határszakaszát fizikai határzárral lezárja, másrészt hogy nem kér a brüsszeli migránskvótákból, addig a koronavírus okozta veszélyhelyzettel összefüggésben szintén Magyarország volt az, amely a kitűnő diplomáciai kapcsolatainak köszönhetően köröket vert a nyugati országok lassú vakcinabeszerzési politikájára azzal, hogy gyorsan és nagy tételben tudott keleti vakcinákhoz hozzájutni.
Ami azonban az Unió többi tagállamát e kérdésben illette, a felkészületlenségnek és az előre gondolkodás hiányának sok helyen meg lett a böjtje. Ugyanis az említett válságok rossz kezelése számos országban nem pusztán bizonytalanságot szült, hanem olyan következményeket is, melyekbe egyébként viszonylag népszerű kormányok és nemzetvezetők buktak bele.
S ha szemügyre vesszük az európai politikai körképet e jelenlegi háborús és energetikai kihívásokkal teletűzdelt időszakban, egy, a korábbi válságok alatt kirajzolódó képhez nagyon hasonló látvány fogad.
Példának okáért Németország az orosz-ukrán konfliktus kapcsán kialakított elvi álláspontját immár kénytelen volt drasztikusan mérsékelni annak köszönhetően, hogy a szocialista Olaf Scholz német kancellár képtelen volt február végén felkészülten nyilatkozni Moszkva agressziója kapcsán, melynek az lett a végeredménye, hogy Európa gazdasági motorja az eredeti földgázmennyiség alig 60 százalékával gazdálkodhat.
Mindez természetesen felborította a korábban újhullámosnak mondott német zöldpolitikát, valamint a jelenlegi jelzőlámpa (SPD, FDP és Zöldek) koalícióra próbatételként hatott, mely által Scholz az utolsó reményét is elveszítette arra vonatkozóan, hogy a merkeli útra térhessen, Nyugat-Európa potenciális vezetőjeként.
S ha már Nyugat-Európa, akkor érdemes megemlíteni Nagy-Britannia példáját is, ahol nemhogy hosszú távú és nagyszabású politikai víziókról nem esik szó, hanem a válságkezeléssel megbízott felelős kormánynak még az általa megfogalmazott, rendkívüli intézkedéseket szavatoló szabályok és előírások betartása – lásd „Partygate” – is gondot okozott.
Ennek következtében még egy 2019-ben bezsebelt rekordarányú konzervatív választási győzelem sem tudta megakadályozni azt, hogy a brit miniszterelnöknek, Boris Johnsonnak ne kelljen lemondania.
Ám Európa déli régiójában sem találkozni stabil és megfontolt vezetést tükröző politikai attitűddel. E hiány eklatáns példájaként említhető az európai körökben kifejezetten kipróbáltnak és tapasztaltnak mondott Mario Draghi volt olasz kormányfő esete, aki 18 hónapnyi „technokrata válságkezelés” után a saját csapdájába esve bukott meg. Ugyanis hiába nyerte meg a saját maga által indítványozott bizalmi szavazást a szenátusban, elveszítette a parlamenti többség támogatását, miután a kormánykoalíció három tagja megtagadta részvételét a voksoláson.
Ám nemcsak az országvezetők bukásainak gyakorisága lehet a fokmérője annak, hogy számos európai országban nem termelődött ki átfogó politikai szellemiség.
Ugyanis ha górcső alá vesszük például Hollandiát vagy Franciaországot, Mark Rutte holland miniszterelnök és Emmanuel Macron francia elnök stabil politikai vezetése ellenére a lakossági szinten jelentkező társadalmi megosztottság mindkét országban Európa-szerte unikálisnak mondható, elsősorban a politikai elit és a hétköznapi állampolgárok közti diszharmóniának köszönhetően.
Ennek a lenyomata pedig a sorozatos tüntetések, valamint a rendőrökkel való összecsapások formájában sejlik fel.
Mondani sem kell, e fent említett országok, dacára a kaotikus belpolitikai állapotaiknak, a jelenlegi háborús krízis kapcsán is elsőként sorakoztak fel azon a mindenféle realitást nélkülöző álláspont mögé, miszerint Oroszországot a lehető legszélesebb, akár az energetikát is érintő szankciós csomagokkal kell térdre kényszeríteni. Ukrajnát pedig annak az árán is meg kell védeni, ha abba Európa gyakorlatilag beleroskad. Ráadásul e gyakorlatban és a számok szintjén is öngyilkos megközelítés semmilyen filozófiai kerettel nem rendelkezett, és mind a mai napig nem rendelkezik azon kívül, hogy legitimációját a nyugat-európai nagybetűs igazságra vezetik vissza.
Nem meglepő tehát, hogy egy ilyen üres szellemi vákuumban nemcsak a régiónkban, hanem Európa nyugati felén is most már egyre gyakrabban hivatkoznak a magyar kormányfőre úgy, mint Európa őrtornyára.
E megállapítást támasztja alá Orbán Viktor nemrég elmondott tusványosi beszéde is, melyben a nemzetközi kollégáitól ismételten eltérő formában, őszintén, átfogóan és kifejezetten hosszú távú megközelítésben beszélt mind Európa, mind pedig Magyarország jövőjéről.
Mi több, olyan, a nemzetközi politikában szándékosan ki nem mondott alapigazságok elmondásától sem riadt vissza, minthogy
ha az Egyesült Államok elnökét a döntő órában Donald Trumpnak hívják, és sikerült volna meggyőzni Angela Merkelt, hogy ne távozzon, akkor ez a háború nem robbant volna ki”, és hogy „a háborút csak orosz–amerikai tárgyalások tudják lezárni”.
Kétségtelen azonban, hogy a magyar kormányfő nemzetközi nimbusza önmagában nem elég ahhoz, hogy Európa egészét a béke, a józan ész és a hosszú távon is megvalósítható, emberközpontú tervek irányába állítsa, ám az már önmagában reményre ad okot, hogy víziókból és a cselekvőképesség mértékéből Budapest nem szenved hiányt. Most viszont Nyugat-Európán a sor, a feladathoz mihamarabb fel kell nőni.
