Mindenkinek úgy a legjobb, ha a magyarok testvéri egyetértésben, egy nemzetként működnek együtt, függetlenül attól, hogy a határ melyik oldalán születtek és élik az életüket. Ebből az összhangból a szomszéd népek is sokat profitálhatnak. Már ha nem gördítenek akadályokat a magyar–magyar kapcsolatok elé.
Ezt az igazságot igazolja az a történet is, amely arról szól, hogy a székely önkéntes tűzoltók a magyarországi önkéntes tűzoltókkal összehangolt akció keretében egy kétgyermekes anyukát mentettek át az ukrán-román határtól egészen Budapestig.
A hölgy kijevi, a férje pedig hivatásos katona. Amikor kitört a háború, a férfit a frontra irányították, a fiatal anyuka pedig egyedül maradt két gyerekével az ukrán fővárosban. Amikor az oroszok zavaró közelségbe kerültek, pontosabban már a várost lőtték, akkor az anyuka úgy döntött, hogy mivel ennek a fele sem tréfa, ezért útra kelnek, hogy biztonságban tudhassa magát és a két gyermekét.
A hölgy elmondása szerint a háború sokkal szörnyűbb, mint ami a média tudósításaiból átjön. A szagok, a hangzavar, a káosz, az éjszakai fények, a sziréna, a rettegés, a bizonytalanság – képtelenség épp ésszel kibírni.
Az anyuka azonban nem is a saját pszichés egészségéért aggódott, sokkal inkább a két gyermekéért.
Ukrajnából az utóbbi húsz évben 10 millióan vándoroltak ki az Európai Unióba és Angliába dolgozni, a legtöbb családnak van valakije a nagybetűs Nyugaton.
A kijevi hölgy is így indult el. Budapesten élnek barátai, a szülei pedig Lengyelországban várták őket. A háborúban azonban egyáltalán nem könnyű közlekedni, pláne nem Ukrajnában, ahol békeidőben is egy valóságos tortúrát jelent eljutni az ország egyik pontjából a másikba.
A kijevi hölgy két gyermekével végül öt napon keresztül vándorolt, mire elérték Szeretvásárt, az Ukrajna és Románia közötti legnagyobb határátkelőt.
Hamarosan meg is kapták a kérést, hogy sokakkal együtt a fiatal anyukát is vigyék el Kolozsvárra. A hölgy ugyanis ekkor még azt mondta a határőröknek, hogy Kolozsvárra kell eljutnia. Nem tudta, hogy a határ romániai oldalán éppen olyan emberek vannak szolgálatban, akiknek van némi fogalmuk arról, hogy Erdélyből hogyan vezet az út Budapestig.
A fiatal anyuka hátán egy hatalmas csomagot cipelt, karjában egy egyéves és egy hároméves gyermeket tartott. A székely tűzoltók szíve is megesett a családon, így különös gondot viseltek arra, hogy család minél hamarabb eljusson Budapestre.
„Éppen aznap egyeztettem a Budapesti Tűzoltó Egyesület elnökével, Kelemen Zsolt barátommal és bajtársammal, hogy a határokon átnyúló együttműködést indítunk, hogy a bajban lévőkön minél hatékonyabban segítsünk" – meséli Albert Csaba, a Hargita Megyei Önkéntes Tűzoltók Egyesületének az elnöke.
A megegyezés pedig hamar húsba vágóan időszerűvé vált, Csaba így este már azzal a kéréssel hívta vissza budapesti bajtársát, hogy amennyiben van kapacitása a magyarországiaknak, segítsenek a család Magyarországra juttatásában.
„A mi feladatunk Kolozsvárig szólt. De nem hagyott nyugodni a lelkiismeret, hogy Kolozsváron otthagyjuk az ismeretlenben a két kisgyermeket az anyukájával" – mondja Albert Csaba.
A kérés megértő fülekre talált, Kelemen Zsolt csapatának Kisvárda közelében volt feladata, vállalták azonban, hogy bemennek Erdélybe segíteni. Végül egy zilahi MOL-benzinkúton találkozott a két magyar tűzoltócsapat, ahol az anyukát és a gyerekeket átadták a budapestieknek.
Egy kicsit mindenkinek többet kellett tennie az eredetileg tervezettnél, de a szükség megkívánta az áldozatot.
Marosi Antal, a Magyar Önkéntes Tűzoltószövetség tagja mesélte el, hogy amikor átvették a családot, akkor a magyarországiak megdöbbenve látták, hogy a hölgy hátizsákjai nagyobbak és súlyosabbak voltak, mint ő maga. Látszott, hogy nagyon fáradtak, beszélgetni sem nagyon akartak.
„A kisebbik gyermek, a karon ülő időnként panaszos hangon sírt, az anyukája szépen megvigasztalta. Nem kérte, hogy álljunk meg, nem kért inni, enni, neki az volt a fontos, hogy minél hamarabb maga mögött tudja az egész pokoljárást” – meséli Marosi Antal.
Antal szerint az elszántsága nagyon megragadó volt. A csapat a hölgy nevét sem tudta meg, csak a kijevi lányként emlegették, akit mindannyian nagyon tiszteltek az emberfeletti teljesítménye miatt.
A család végül célba ért Budapesten, az egyik budai kerületben várták őket, majd autóba ültek, és elindultak az éjszakában. Néhány napot most a magyar fővárosban pihennek, míg újra útra nem kelnek.
A Magyar Tűzoltó Szövetség és a Budapesti Tűzoltó Szövetség a székely önkéntesekkel közösen még sosem vettek részt ilyen akcióban. Képzésekben, felszerelések beszerzésében rendszeresen segítenek a székelyföldieken, ilyen fajta együttműködés azonban még nem volt korábban.
Amikor Antallal beszéltünk, ő akkor is éppen úton volt, egy ózongenerátorért ment, hogy fertőtlenítse azokat a helyiségeket, ahol a menekültek orvosi ellátását végzik, közben a Kárpátaljának szánt gyógyszerszállítmányt is begyűjti.
„Nemrég jártam olyan kórházban, ahol esetenként még használatban vannak a Monarchia idejéből származó eszközök is. Ilyen helyzetben felszerelés, gyógyszer, minden hasznos lehet. Célzottan viszünk segítséget, amire éppen szükség van. A Katolikus Karitásszal közösen visszük majd ki a szállítmányt” – mondja Antal.
