Franciaországot egykor az egyház leányaként emlegették. Nem véletlenül, hiszen a francia nemzet számos szentet és vértanút, hitvallót adott a világnak. A forradalom idején egyszerű francia parasztok vették védelmükbe a szentegyházat, amikor az előkommunistának tekinthető forradalmi konvent rátámadt a keresztényekre.
Még a 20. század elején is Franciaország volt Európa egyik legkeresztényebb országa. Aztán valami megváltozott, hirtelen és visszavonhatatlanul.
Franciaország szembefordult önmagával, tégláról téglára haladva kezdte el lebontani azt a talapzatot, amelyen a gall nemzet áll. Sokan a migrációt teszik felelőssé a bajokért, az afrikai és közel-keleti migránsokban látják a nemzet létét fenyegető veszélyt.
Ez persze önáltatás. Valójában nem a migránsokkal van a legfőbb baj, hanem a franciák lelkével. Valamilyen fertő emészti az egykori nagy nemzet szívét és lelkét. Nem a feketék veszélyeztetik Franciaország létét, hanem a nemzet keblén felnevelkedett dúsgazdag elit, akik a globalizáció nyerteseiként létrehoztak egy olyan politikai és gazdasági rendszert, amelyben leválthatatlanokká váltak.
Egy francia érdekű pártnak ma nincs esélye a választásokon. A politikai vetélkedés nem a jobb- és baloldal között zajlik, a globalisták és a szuverenisták állnak szemben egymással.
Persze a képlet ennél sokkal bonyolultabb.
Vasárnap Emmanuel Macron pártja mindössze 21 ezer szavazattal előzte meg a szélsőbaloldali Mélenchon pártszövetségét. A progresszív-globalista Macront elnökké, pártját pedig a legnagyobb frakcióvá avathatják a választók.
A sárgamellényesek lázadása után, a külvárosok eleste, a gazdasági visszaesés után a franciák újra bizalmat szavaztak Macronnak. Ez jól mutatja azt a politikai és bizalmi válságot, amiben az „egyház leánya” vergődik.
A szavazásra jogosultak kevesebb mint fele járult az urnákhoz, az emberek valódi alternatíva nélkül maradtak. Macron és Mélenchon lett számukra a választási lehetőség.
Az egyetlen francia párt, a Nemzeti Tömörülés, bár megkétszerezte a második fordulóban talpon maradt jelöltjeinek a számát, még sincs esélye arra, hogy politikaformáló szerepet kaphasson a közeljövőben.
A valódi jobboldalnak sem sajtója, sem pénzügyi háttere nincs. A progresszív hálózat még azért is támadás alá vette az egyik magyar bankot, amiért hitelt adott a francia pártnak a kampányra. A Nemzeti Tömörülésnek folyamatosan meg kell küzdenie a náciváddal, miközben a Mélenchon koalíciójában helyet foglaló kommunistákat senki nem kéri számon.
Ez persze nem azt jelenti, hogy Mélenchon a rendszer embere lenne. Őrülten tartanak tőle, mint a tűztől, tudniillik a zöldekkel és kommunistákkal kiegészült koalíciója teljességgel kiszámíthatatlan.
Ma az a valóság, hogy Mélenchon az egyetlen esélyes rendszerkritikus alternatíva. Neki lenne lehetősége arra, hogy gátat vessen Franciaország felszámolásának. Csak hát kommunista, és kicsit ütődött, így jó eséllyel csak még súlyosabb válságba taszítaná Franciaországot, mint a férfifaló globalista Macron.
Magyarként így valós lehetőségek nélkül kénytelenek vagyunk Macronnak szurkolni. Erről a téma felvetése közben vita is kibontakozott a Kontra szerkesztői között. A két rossz közül kinek a győzelmének szurkolhatunk?
Végül Macron került ki győztesen. Ő legalább odáig van Orbán Viktorért, és kész a pragmatikus együttműködésre a magyar kormányfővel.
