Egy régió ébredezik ...

Történelmi napokat él át Közép-Kelet-Európa mostanában. Bár az a megegyezés-tervezet, melyben az EU német elnöksége, valamint Magyarország és Lengyelország kormányfője állapodott meg, még az Európai Tanács és az EP elfogadására is vár, annyi már most megállapítható, hogy új fejezet kezdődik e régió életében. Ahhoz, hogy ezt a változást kellőképpen érzékeltessük, egy kicsit vissza kell lépnünk a történelemben.

• Kevés olyan zuga van a világnak, amely az utóbbi ezer évben több szenvedésen és megpróbáltatáson ment volna keresztül, mint az a vékony földrajzi-történeti sáv, amely a Balti-tengertől az Adriáig és a Fekete-tengerig húzódik, nyugati határait hozzávetőlegesen az Odera, a keletit pedig az orosz sztyeppék határolják. Ez az a terület, melynek északi részét Czeslaw Milosz szerint már a középkori krónikák is azzal a névvel illettek, hogy ubi leones, vagyis vadállatok számára fenntartott terület. Mintha Európának ezen a fertályán nem is emberek, hanem félállatok, vadak éltek volna.
• Az e terület északi részén megalakult államok (Lengyelország, Csehország, Magyarország) kezdettől fogva ki voltak téve a külföld felől érkező támadásoknak. Ezek a támadások, melyek az elmúlt évezred első felében túlnyomórészt nyugat felől érkeztek, az itt elterülő országokat puszta létükben érintették, nemegyszer az itt élők egyszerű kiirtása volt a cél (gondoljunk a 907-es pozsonyi csata előzményeire: „ugros eliminandos esse” – a magyarok pedig kiirtassanak). Az, hogy ezek az államok a gyakori támadások ellenére nemhogy fennmaradtak, hanem meg is erősödtek, mindennél jobban bizonyítja az itt élő népek szívósságát, életerejét. S ehhez a régióhoz nőttek fel a Balkán államalakulatai a X-XIII. században.
• A késő középkor és az újkor kezdeti századai nemhogy csökkentették, hanem egyenesen növelték e régió népeinek megpróbáltatásait. Most már nemcsak a nyugat, hanem valamennyi égtáj felől támadásoknak volt kitéve; először délről (törökök), aztán keletről (oroszok) és északról (svédek később a poroszok) is súlyos támadások, hódítások érték. A három közép-kelet-európai királyság közül Csehország minden függetlenségét elvesztve örökös tartománnyá vált, Lengyelország a XVIII. század végétől másfélszáz évre eltűnt a térképről, Magyarország pedig szintén másfélszáz éven át két birodalom harapófogójában őrlődött. A nyugat ezt a régiót egyrészt élelmiszertermelő területnek, másrészt pedig puszta védekező zónának használta, melyet sohasem habozott elárulni, ha politikai vagy gazdasági érdekei úgy kívánták (francia királyok, velenceiek stb.) Mindezek a puszta fennmaradásért vívott küzdelmek roppant vérveszteségekkel, a lakosság pusztulásával jártak.
• Ha a XIX. század elején végigtekintünk ezen a területen, azt látjuk, hogy az itt élő népek, nemzetek közül egy sem rendelkezett szuverén állammal, területükön négy birodalom osztozott: oroszok, poroszok, Habsburgok, törökök. Ezek a hatalmak az összes középkori eredetű államalakulatot letarolták. Ha pedig a nyugattól kértünk segítséget a nemzeti függetlenség visszaállításáért, az rendre hitegetett, becsapott, elárult bennünket (a lengyeleket Napóleon óta sok ízben, bennünket 1848-49-ben).
• Változást ezen a téren a XX. század okozott, de ebben sem volt sok köszönet. A nemzeti szuverenitás ugyan a legtöbb estben helyreállt, de megint csak úgy, hogy az a nyugati hatalmaknak kedvezzen: az új határok megvonásával egyrészt egymásnak ugrasztották az itt élő népeket, másrészt többnemzetiségű államalakulatokat hoztak létre (Csehszlovákia, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság), melyek ismét akadályt gördítettek a független nemzeti lét megélése elé, harmadrészt újfent az „egészségügyi kordon”, afféle golyófogó szerepét szánták neki, csak ezúttal nem a törökök, hanem a bolsevizmus ellen.
• S ezután léptek színre a totalitarizmusok – ezek meglétét is ez a régió szenvedte meg a legjobban. A régi nacionalizmusok helyébe egyrészt a fajelmélet, a rasszok harca, másrészt a nem kevésbé könyörtelen osztályharc lépett; határok átrajzolása, erőszakos áttelepítések, elűzések stb. És a nyugat most sem tétovázott: nemhogy hagyta, hanem egyenesen támogatta, hogy először a barna totalitarizmus árassza el az egész régiót, utána pedig az egészet átengedte a vörös totalitarizmusnak. Mindez tomboló terrorral járt, melyben gyakran kart karba öltve járt együtt az etnikumok harca és az osztályharc. A vörösterrorral való alkalmankénti szembeszállást (1956, 1968, 1981) pedig a nyugat mindig csak szavakban, szólamokkal támogatta, rosszabb esetben hazug módon bujtogatta, de teljes mellszélességgel soha nem állt ki mellettünk.
• Így következett be a rendszerváltás 1989-90-ben. Ez nemcsak a nemzeti szuverenitás kétségkívül pozitív eseményét hozta magával, hanem számos esetben komoly gazdasági visszaeséssel járt. Közép-Kelet-Európa megnyitotta a piacait, gazdaságait a nemzetközi nagytőke számára, ami egyrészt azzal járt együtt, hogy a multik még a helyi ipar félig-meddig életképesnek tűnő maradványait is nagyrészt letarolták, másrészt piacainkat elárasztották a saját – olykor szándékosan rosszabb minőségű – árucikkeikkel, használt ruháikkal, hulladékaikkal. Mindez persze a liberális demokráciáról, a szolidaritásról, a toleranciáról, szabadságról szóló kenetteljes szónoklatok kíséretében. Emlékezhetünk rá, hogy még az Európai Unióba történő kegyes bebocsáttatásunk (2004) után is számos nyugat-európai országban évekig megtiltották a kelet-európai munkavállalók beengedését (sokkal többet értek volna velük, mint a sokat ajnározott, ám kemény és minőségi munkára gyakran alkalmatlan külső migránsokkal), majd pedig, miután kinyíltak a kapuk, számos esetben alantas munkák elvégzésére kényszerítették őket, melyeket a hazai melósoknak már nem volt érkezése elvállalni. De a kelet-európaiak egy része még a cselédmunkát is jó szívvel vállalta.

És ekkor csoda történt. Mégpedig az, hogy ez a történelem során számos esetben eltiport, kifosztott, megalázott régió elkezdte a saját hangját hallatni.

A nyugat persze az uniós csatlakozás után is úgy tekintett erre a régióra, mint koszos, maszatos szájú utcagyerekek csürhéjére, melyet beengedtek egy szépen megterített teazsúrra; szerénységet, illedelmességet vártak el tőlünk, hogy majd meghúzzuk magunkat a fal mellett, és persze köszönetet és hálát, sok hálát, melynek láttán bepárásodik a szem és elcsuklik a hang. És miközben szentenciózusan tanították nekünk a liberális demokrácia alapszabályait, úgy emelték az energetikai ágazatok privatizációja során kezükbe került energiaforrások (gáz, víz, villany) árát, ahogyan csak akarták.

• Az Orbán által új életre keltett V4-csoport a magvát képezi e régiónak és egyúttal politikai szószólója is annak. A régió többi területe – a Baltikum, a Balkán országai – olykor még csendben figyeli a V4-ek erőfeszítéseit, talán még az elmúlt száz évek félelmei, megalázottságai is szerepet játszanak ebben. De biztosak lehetünk abban, hogy előbb-utóbb ezek az alrégiók is felismerik az egész terület érdekazonosságát. És hangjuk majd felerősíti a V4-csoportét.
•  És a nyugat? Vajon felismerte, hogy véget ért Közép-Kelet-Európa „kisdedóvó” korszaka? Nem úgy tűnik. Ezt látszik alátámasztani, hogy a régi hangot kívánják továbbvinni akár a migráció, akár pedig a totalitárius genderfilozófia kérdésében. Ha pedig látják, hogy ezzel már nem érnek el eredményt, következik a fenyegetőzés és a hajdani gyarmatosító attitűd felöltése – ezúttal ugyanazon kontinens történelmileg szerencsétlenebb, már eddig is sokszorosan megalázott régiójával szemben.
• De nem fognak sikert elérni. Mert Európának ez a régiója – hogy a régtől fogva ismert fordulatot használjuk – úgyszintén „öntudatra ébredt” és valós súlyának, tekintélyének kellő elismerése mellett áll ki az Unióban. A szellem kiszabadult a palackból és oda már nem lehet visszagyömöszölni. Kimúlófélben van az évezredes megalázottság, szolgasors.

És mindez alapjában véve egyetlen embernek köszönhető, aki merte vállalni azt, hogy minden ellenállás, gyűlölködés és küzdelem ellenére tiszteletet és tekintélyt vív ki e régiónak az Unióban, melytől immáron nem lehet eltekinteni; s ezt az embert Orbán Viktornak hívják.

Talán nem kiabáljuk el, hogy az Európai Unió Tanácsának mostani, december 10-11-i ülése kellőképpen respektálja ezt a sok küzdelem által végre-valahára kivívott tekintélyt.

A szerző filozófiatörténész, professzor emeritus