Ki adja vissza azt a két órát az életemből, amit arra szántam, hogy megnézzem a Legjobb tudomásom szerint című filmet?
– járt a fejemben a gondolat, amikor kiléptem a Művész ajtaján csütörtök este.
Megjegyzem, szeretek moziba járni, a magyar alkotásokat pedig – legyenek azok materiálisak vagy szellemiek – minden esetben támogatom. Ez a film azonban sajnos nem érdemli meg ezt a hozzáállást. De lássuk, miről van szó!
A film első harmadában megismerkedünk a két főszeplő, Nóra és Dénes felső középosztálybeli életével, és megtudjuk, hogy a kedves, jól szituált pár éppen egy gyermek örökbefogadására készül. Már ekkor feltűnő volt, hogy a forgatókönyvírók nem voltak a helyzet magaslatán, a párbeszédek meglehetősen gyengére sikerültek. Azok, akik látták a Díler című filmet, most rácsodálkozhatnak arra, hogy sikerült kicsikarni a színészekből ugyanazt a rezignált, színtelen hanghordozást.
A rendező talán kompenzálni akarta a komoly hibát, ezért itt-ott ügyesen elrejtett ellenzéki és aktuálpolitikai utalásokat. Csak két momentum:
- visszatérő beszédtéma a filmben – mindez élettelen hanghordozásban – hogy Magyarországról minden tehetség Nyugatra vándorol. Bezzeg Romániában, Svédországban!
- kínosan éreztem magam akkor is, amikor teljesen véletlenül a főszereplő és két barátja éppen egy „I stand with CEU” felirat alatt sörözik.
Az aktuálpolitikai szlogenek olyan izzadságszagú beleerőltetésének lehettünk szem- és fültanúi, hogy a filmet bármikor eljátszhatnák a Mikroszkópszínpadon is.
A sajnálat és a szégyenérzet átélése uralkodott el rajtam. Utoljára Farkasházy Terry gyúrt össze egyetlen produkcióban ennyi „erős” kikacsintást.
Azok az emberek, akik ezeket a jeleneteket kitalálták, tényleg minden nap ilyenek. Szellemi silányságukat nem tehetik le, mint egy inget, együtt kell éljenek azzal a tudattal, hogy számukra ilyen a jó ötlet, ezt gondolják arról, hogy mit jelent a bújtatott üzenet. Szegények.
De legalább megélnek ebből, méghozzá remekül. Mert ugye ez a film is a véres orbáni diktatúra hathatós anyagi támogatásával készült. Magyarországon így hallgattatják el az ellenzéki alkotókat. Szenzációs. Hagyják őket dolgozni, így tutira kivégzik magukat szakmailag.
Nem lett volna semmivel rosszabb a film, ha a rendezők engednek a kísértésnek, és legalább egy jelenet erejéig bevágnak egy parlamenti közvetítést, amelyben Szabó Tímea rikácsolt volna néhány percig.
Illetve hiányoltam, hogy az elmúlt néhány év slágertémájára, a transzszexuális emberek viszontagságaira nem reflektált ez a korszakos alkotás. Így aligha reménykedhetnek az alkotók rangos nemzetközi elismerésekben.
Tudni illik „az akadémia eztet nem kajálja”. Mármint az ilyen típusú hanyagságot. Így majd klasszikust idézve elmondhatják, hogy:
„Oszkár bácsi meg nem gyütt”
Talán meg kellene próbálkozzanak a Jámbor Jack magyar változatával. A hazai politikai kínálatban amúgy is szerepel egy Jámbor nevű ember, ő szenzációsan hozhatná a figurát.
A politikán túllépve: a két főszereplő tehát örökbefogadásra készül, egy este azonban tragédia történik, Nórát megerőszakolja valaki. Ettől a pillanattól időnként valódi moziélmény-hangulat uralkodott el a sötét vetítőteremben.
Fokról fokra nőtt a feszültség, átélhető volt a szenvedés, a tehetetlenség. El kell ismerni, hogy a dramaturgia felépítése jól sikerült. Tehát a film nem úgy rossz, ahogy van, csak kár volt kinyírni az említett aktuálpolitikai utalásokkal.
Meg kell említeni azt is, hogy a két főszereplő színészi játéka is elismerést érdemel. Ahogy néhány mellékszereplő is parádés volt. Külön kiemelném Gáspár Tibort, akit egyébként is nagyon kedvelek.
A lényeg, hogy a rendező ismét ráérzett valamire, de most jó értelemben. Nem kapkodták el, szép íve lett a történet ezen részének. Az unalmas egy óra csak felvezető volt, a film második részében valódi drámát láthattak a nézők.
Felkavaró bűntény, nyomozás, talány – a néző feszültté vált amiatt, mert nem tudta, hogy mi is történt valójában. Tényleg megfogható volt a kétely. Ekkor felcsillant a remény, hogy a film vissza tud mászni abból a gödörből, amibe az első 45 percben beleesett.
Ez csak részben teljesült, mert valamiért el kell rontani mindent. Ismét előkerültek a klisék. Ami a leginkább zavaró volt számomra, az a megerőszakolt nő fájdalma iránt közönyös rendőrök ábrázolása.
Hosszadalmas és megalázó procedúrának vetették alá az áldozatot, aminek a vége az lett, hogy a gyanúsítottat elengedte a rendőrség, mivel nem állt össze elegendő bizonyíték a letartóztatásához.
Mi volt a célja ezzel a rendezőnek? Hogy biztosan elriassza azokat a feljelentéstételtől, akik bűncselekmény áldozataivá válnak?
A lényeg azonban, hogy Nóra kálváriája egyre szélsőségesebb formát ölt. Nemcsak elengedik az erőszakkal megvádolt férfit, de indirekt módon vád éri, hogy csak kitalálta az egész nemierőszak-sztorit és valójában ittasan egy konszenzuális aktus résztvevője volt, a kocsma mögötti susnyásban.
Sokáig valóban nem tudjuk, mi is történt valójában, ez teljesen filmszerű megoldás volt. Hajlottunk arra, hogy elhiggyük, az erőszakkal megvádolt férfi áldozat, a nő csak zavarában találta ki az egész történetet. Amúgy sem akart feljelentést tenni, megsemmisítette a bizonyítékokat a bűncselekmény éjszakáján, ellentmondásokba keveredik.
A filmet azoknak ajánlom, akik károsodás nélkül képesek végigszenvedni egy 45 perces, politikai üzenetekkel tűzdelt részletet annak érdekében, hogy aztán rácsodálkozzanak arra, hogy egyébként nem reménytelen a magyar filmgyártás. Az unalmas részek után képesek voltak a rendezők megvillantani valamit abból, hogy kis akarással, bizony filmet is lehet készíteni. De majd talán az új SZFE-nemzedék (hehehe) majd jobb mozikat forgat.
Mellékes megjegyzés, amolyan szolgálati közlemény: a nemi erőszak elkövetőivel szemben semmilyen büntetést nem tartok súlyosnak. Aki ilyenre vetemedik, azzal kár teljes értékű emberként számolni.
Jobb neki is, ha egy büntetőtáborban számolja a mínuszokat valahol Szibériában.
