Hegedüs Zsuzsa rajta maradt a ’90-es évek szadeszes jelzőaggató, nácifasisztázó vonatán, és úgy gondolta, hogy éppen most, a negyedik kétharmadnál kell otthagynia azt az embert, akinek sokáig a feltétlen bizalmát élvezte.
Az emberi kapcsolatok változnak, jönnek és mennek, szövődnek és megromlanak. Ha utóbbi valamiért megtörténik, akkor lehet azt elegánsan is intézni. Megbeszélik, hogy a másik a hülye, majd befejezik a közös munkát, netán megszakítják a barátságukat is. Van ilyen.
Ennek a gusztustalan módja aztán az, amikor ország-világ előtt kürtöli ki a baját a „sértett” fél. Ez önmagában egyébként csak gyengécske, mérhetetlenül hitvány emberi tulajdonságairól árulkodik, de amikor mindezt valaki hazugságokkal teletűzdeli, akkor válik hányingert keltővé a „szakítás”.
Szándékos félreértések, ismeretlen motivációk és még ki tudja, milyen okok húzódtak meg a miniszterelnök tanácsadójának döntése mögött.
Na, de mennyire hiteles egy ilyen kürtszóval harsogott elválás? Mennyire hihető mondanivalójának bármely része, amikor Zsuzsa hivatkozási alapjaként is szolgáló holokausztsérülés ténye is hazug? Hegedüs ugyanis azt írja a második levelében, hogy
Ezzel csak az az egy apró bökkenő van: Petschauer Attila egy szovjet hadikórházban hunyt el, amire majdnem tíz éve, már 2013-ban rámutatott Ungváry Krisztián történész.
