A Szovjetunió mint a nemzetközi jogalanya és mint geopolitikai realitás többé nem létezik
– jelentették be közös nyilatkozatban Oroszország, Belorusz és Ukrajna vezetői 1991. december 8-án.
A Szovjetunió felbomlása ezzel a bejelentéssel vette kezdetét. A kommunista államalakulat Gorbacsov 1991. december 25-én történt lemondásával szűnt meg ténylegesen és végérvényesen.
Az összeomlásig azonban hosszú, gyötrelmes út vezetett. A világtörténelmi fordulópontnak tekinthető eseményt nem lehet egyetlen mozzanathoz, politikai aktushoz vagy egyetlen kiváltó okhoz kötni. Számtalan válságtünet együttesen járult hozzá, hogy a gigaállam lassú sorvadás végeredményeként összeomlott.
A Szovjetunió 1922. december 30-án jött létre, a cári Orosz Birodalom romjain alapították bűnöző alkatú politikai kalandorok. A kommunista állam létrejötte az I. szovjetkongresszus döntésének következménye:
Az Oroszországi Föderáció, Ukrajna és Belorusszia, Grúzia, Azerbajdzsán és Örményország kommunista vezetői megállapodtak a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének megalakulásáról.
Ezzel hatalmas területen vert gyökeret az emberiség történetének egyik leggonoszabb, legtöbb emberáldozatot követelő ideológiai és politikai berendezkedése.
A kommunizmus áldozatainak számát nehéz megbecsülni, szakértők nagyjából 100 millió meggyilkoltról beszélnek. Az áldozatok többségét a szovjet birodalom működéséhez lehet kötni.
Egy szép napon azonban a „gonosz birodalmának” is befellegzett, ám erre 69 évet kellett várniuk azoknak, akik elszenvedői voltak az emberellenes kommunista rendszernek.
A bukás végül nem népfelkelés nyomán következett be, nem egy általános lázadás vetett véget a rémálomnak, nem a meggyötört nép ébredt öntudatára, és rázta le magáról a vérszívókat. Sokkal prózaibb okok vezettek a végkifejlethez:
a Szovjetunió egyszerűen csődbe ment.
A '80-as évekre nyilvánvalóvá vált, hogy a birodalom kimerítette tartalékait: a gazdasági visszaesés, a hiánygazdaság, a nívótlanság, a nélkülözés megtette hatását a népen és a vezetőkön egyaránt. Igazából a régi vágású pártfunkcionáriusokon kívül már senki nem akarta a Szovjetunió fennmaradását.
A vég kezdetét az jelentette, hogy Leonyid Brezsnyev pártfőtitkársága alatt a két évtizednyi olajkonjunktúra bevételeit az USA-val vívott fegyverkezési verseny megnyerésére költötte a szovjet vezetés. Közben a bálványként imádott dolgozó nép életszínvonala folyamatosan csökkent.
A nyugati és keleti életszínvonal közötti különbség egyre látványosabb, a keleti emberek számára pedig elviselhetetlenebb lett.
Ekkorra a pártvezetés köréből már elkoptak a régi idők csúcskategóriás bűnözői, a ravasz pszichopaták. Valószínűleg többségük Sztálin rémuralma alatt szenvedte ki bűnös lelkét.
A szovjet rendszer sajátossága volt ugyanis, hogy az országon belül mindenki rab volt. Mindenki mindenkinek az ellensége volt, egy kicsit mindenki szenvedett, még maga Sztálin is, aki nem tudhatta, hogy mikor vetnek hurkot nyakába a legközelebbi bizalmasai. A politikai felső vezetőket és az egyszerű embereket éppúgy bármikor elhurcolhatták, hogy aztán néhány napnyi kínvallatás után kivégezhessék őket. Ilyen tekintetben tényleg megvalósult az egyenlőség: a kivégzőosztag előtt többé nem volt úr, elvtárs, melós.
A tisztogatások lecsengésével már csak a Brezsnyev-féle alakok maradtak talpon, illetve azok a kitüntetésekkel kidekorált pártkatonák, akik nem voltak eléggé intelligensek ahhoz, hogy bárkire is veszélyt jelentsenek a párton belül.
Az intellektuális hiányosságuk azonban alkalmatlanná tette őket arra, hogy a világpolitikai sakkmérkőzésben méltó ellenfelei lehessenek Amerikának. Az Egyesült Államok vezetése pedig egyszerűen csőbe húzta a világ változásairól tudomást venni nem akaró kommunista elitet.
Az új csúcstechnológiák fejlesztésével az 1970-es évekre fölénybe kerültek a szovjet riválisukkal szemben. Washington csillagháborús tervei már messze meghaladták a kommunisták anyagi lehetőségeit.
A helyzet úgy állt, hogy az atomfegyverek terén korábban meglévő kiegyenlítettség megszűnt. Ez a balansz azt jelentette, hogy a két szuperbirodalom nem támadhatta meg egymást, mivel bárki kezdeményezett volna, az egymást követő válaszcsapások az egész világot elpusztították volna.
A nyugati innovációnak hála azonban az Egyesült Államokra kilőtt szovjet atomtöltetek műholdakra telepített eszközökkel semlegesíthetővé váltak. Egyszerűen fogalmazva:
Az amerikaiak képessé váltak műholdakra szerelt lézerrel leszedni a kommunista rakétákat.
Hogy az USA valóban rendelkezett-e a technológiával, azt senki sem – a kedves Rosenberg házaspár sajnálatos halála után még a szovjetek sem – tudta, a fenyegetés azonban megtette a hatását.
A kommunista vezetés így őrületes összegeket költött arra, hogy az új amerikai védelmi rendszert még több hagyományos technológián alapuló támadófegyverrel ellensúlyozzák.
Az őrületes összeg kifejezés alatt minden mozdítható erőforrást kell érteni, ugyanis mindent alárendeltek a fegyverkezési versenynek.
Az igyekezet ellenére a szovjet birodalom elvesztette a küzdelmet, technológiailag végletesen lemaradt, miközben anyagilag teljesen kimerült az ország.
Mindezzel párhuzamosan beütött az olajválság. Ez a kommunista tömb minden országát érzékenyen érintette: hitelfelvételre, hosszú távú eladósodásra kárhoztatta az államokat. Többek között Magyarország is ekkor került adósságcsapdába.
A Szovjetunió elavult módszerekkel termelte ki a majdnem végtelen mennyiségben rendelkezésére álló fekete aranyat, amelyet továbbra is a piaci ár alatt kellett értékesíteniük a testvéri országoknak. Ez az elvtársi szolidaritás azonban nem tarthatott sokáig.
Az igazi csapást azonban az olaj árának ellentétes irányú mozgása jelentette: az olajárak ugyanis az 1980-as év közepétől folyamatosan zuhantak. Ennek következtében a Szovjetunió bevételi forrásai jelentősen apadni kezdtek, a társadalmilag és gazdaságilag életképtelen kommunista rendszert már képtelenek voltak finanszírozni.
Mindezek mellett a szövetséges államok tucatjai várták azt, hogy a Szovjetunió segélyt folyósítson számukra a talpon maradáshoz. A rendszeres anyagi támogatás nélkül ugyanis ezek a dél-amerikai és afrikai országok összeomlottak volna.
Brezsnyev 1982 novemberében meghalt, őt egy másik kommunista matuzsálem, a KGB egykori vezetője, Jurij Andropov követte a főtitkári pozícióban. Andropov mindössze 15 hónapot állhatott a Szovjetunió élén, 1984. február 9-én ugyanis meghalt. Utódja Csernyenko lett, aki szintén hivatalba lépése után egy évvel halt meg.
Ezt az időszakot nevezik gerontokráciának, éppen az történt ekkoriban a szovjetunióban, mint ami jelenleg zajlik Amerikában.
Az elfekvőből választottak főtitkárokat, akik ugyan arcukat adták hozzá, de világos tudat nélkül vitték tovább a kudarcos államvezetést. Közben az állam nagyüzemi lerablása már javában zajlott.
Végül 1985-ben színre lépett Mihail Gorbacsov, akinek főtitkársága a Szovjetunió végjátékát jelentette. Próbálta megreformálni a düledező kommunista birodalom gazdaságát és társadalmi viszonyait, ez az igyekezet azonban csak még inkább ráerősített az erjedés folyamataira. Már nem volt visszaút, a szovjet tagköztársaságok menekülni akartak a közelgő földcsuszamlás elől.
1989 és 1991 között a szövetségi köztársaságok, valamint a különböző autonóm területek sorra jelentették be nagyobb autonómiára vonatkozó igényüket. 1991 augusztusa környékén többen már a függetlenségüket is kinyilvánították.
- Litvániában 1991 februárjában, Lettországban és Észtországban márciusban referendum zajlott, a többség a függetlenség mellett döntött. Áprilisban a grúz parlament is a függetlenséget választotta.
- A népszavazások után Gorbacsov 1991 augusztusában és szeptemberében ismerte el a három balti ország függetlenségét. Ezt követően Ukrajna jelentette be kilépését a szovjet börtönből, az 1991. december 1-jei szavazáson hatalmas többséggel döntöttek a függetlenné válás mellett.
- 1991. december 8-án a fehéroroszországi Breszt melletti pártrezidencián találkozott egymással Borisz Jelcin orosz és Leonyid Kravcsuk ukrán államfő, valamint Sztanyiszlav Suskevics fehérorosz parlamenti elnök. Megállapították, hogy a Szovjetunió többé nem életképes, elhatározták, hogy egy új hármas szövetséget hoznak létre, amelyhez bármely volt szovjetköztársaság vagy más állam csatlakozhat.
- 1991. december 21-én Kazahsztánban négy kivételével az összes volt szovjet tagköztársaság csatlakozott a Független Államok Közösségéhez. Grúzia megfigyelői minőségben kapcsolódott a FÁK-hoz, és csak 1993. október 23-án lett tagállam.
A bomlást Mihail Gorbacsov december 25-i televíziós beszéde tetőzte be. A szovjet államfő bejelentette:
A kialakult helyzet és a Független Államok Közösségének megalakulása miatt lemondok a szövetségi elnöki posztról.
Gyakorlatilag ezzel a bejelentéssel szűnt meg hivatalosan is a Szovjetunió, melynek nyomában 15 önálló ország jött létre. Azt tudni kell, hogy a hatalmas hadsereg ellenére a szovjet birodalom központi vezetésének már nem volt tényleges befolyása az eseményekre.
Moszkvában leginkább attól féltek, hogy a tagköztársaságok és a különböző erőcsoportok között polgárháború robban ki, ami káoszba taszítja az egész országot. Ezt azonban Boris Jelcinnek köszönhetően sikerült megakadályozni.
Talán néhány bekezdést megérdemelne, hogy az Egyesült Államok ekkorra már minden tőle telhetőt megtett, hogy a Szovjetunió feloszlását megakadályozza. Bush még Kijevbe is elutazott, hogy arról győzködje az ukránokat, szavazzanak nemmel az esedékes függetlenségi népszavazáson.
A függetlenedési törekvést „öngyilkos nacionalizmusnak” nevezte. Ez a fejezet azonban külön cikket igényel. Elég legyen annyi, hogy egy végletekig legyengült Szovjetunió a lehető legideálisabb ellenség lett volna Washington számára, de több, bizonytalan orientációjú keleti állam létrejötte jelentős biztonsági kockázatot jelentett.
A Szovjetunió felbomlásával végül megszűnt a kétpólusú világrend, egyedüli szuperhatalomként az Amerikai Egyesült Államok maradt a porondon.
Míg létezett, 22 402 200 km²-es területével a Szovjetunió volt a világ legnagyobb területű országa. Ezt a címet az összeomlás után Oroszország örökölte.
Az orosz közvélemény a Szovjetunió feloszlatását többnyire árulással határos katasztrófaként értékeli a mai napig. A világ legnagyobb kommunista állama tizenöt független köztársasággá esett szét.
A Szovjetunió megrendülésében az '56-os magyar forradalom is jelentős szerepet játszott. Ez volt az első szög a koporsóban. Erkölcsileg végkép megsemmisültek, és aki a magyarországi események dacára továbbra is rokonszenvet mutatott a Szovjetunió iránt, az egyszerűen egy gazember volt.
Mindemellett meg kell jegyezni, hogy az orosz nemzetet nem terheli kollektív felelősség a Szovjetunió által elkövetett rémtettekért. Az oroszok, az orosz nép éppúgy elszenvedője volt a kommunizmusnak, mint bármely más nemzet Európában.
A szovjet kommunizmus első néhány évtizedében legalább 1 millió orosz halt meg közvetlenül Jézus Krisztus nevéért.
