Nemrég azzal a kérdéssel zártam az egy cikkemet, hogy:
Mikor szabadulunk meg végre a kommunistáktól?
A mondathoz csatolt link Békés Márton cikkére mutatott (ahogy most is, mert érdemes elolvasni), amely a Látószög blogon jelent meg a napokban Negyedíziglen címen.
Vegyes érzések ragadnak magukkal az ilyen cikkek olvasása közben. Egyrészről lebilincselően izgalmasnak tartom a történetet, amit elmesél a tovább élő kommunizmusról, másrészről érzem, hogy nem tesz jót a kedélyállapotomnak, ha újra és újra szembesülök azzal, hogy sem az egykori rabtartóinktól, sem a dinasztiaszerű hálózataiktól nem tudunk egykönnyen megszabadulni.
Szolzsenyicin, az orosz Nobel-díjas írón kiválóan jellemezte a kommunista embertípust, ő előre látta, hogy ettől a ragálytól nehezen fog megszabadulni az emberiség. Akit érdekel a téma, az mindenképpen olvassa el Békés Márton cikkét, tanulságos történet.
Történet, a Fekete-Győr családé, jellegzetes mese arról, hogy egyszer megszerezték azt, ami a miénk, és nem akarják elereszteni. Még az unokáikkal is meg kell harcolnunk, mert ez egy ilyen típus, pont ahogy Szolzsenyicin megjósolta.
Azonban a Donáth, Gál, Eörsi, Rényi, Vásárhelyi, Léderer, Apró, Marosán családok története legalább ennyire érdekes, ha vesszük a fáradtságot, hogy utána olvassunk. Végtelenségig lehetne folytatni a sort azokkal a nevekkel, akiket kommunista dinasztiaalapítóként tarthatunk számon.
Ezek nem a jóhiszemű kommunista pártmunkás típusába tartoztak, akik naivan hittek egy ördögi rezsim hazugságaiban. Nem ám. Ezek a az igazi élére vasalt kommunisták voltak, akik tudva és akarva követtek el bűncselekményeket: rablások, harácsolás, gyilkosságok, ezek sosem voltak finnyásak.
És hosszan lehetne sorolni a leszármazottaik nevét, akik annak köszönhetik a jólétüket és a közéletben betöltött kiemelt pozíciójukat, hogy a szüleik, nagyszüleik serények voltak az említett bűncselekmények elkövetésében.
Az új generáció jellemzője, hogy nincs mögöttük semmilyen teljesítmény, sem emberi kiválóság, sem szép erények, sem képességek, mindössze megörökölték a helyüket, a nyakunkon.
Békés cikkének olvasása közben megálltam egy pillanatra annál a résznél, amikor felidézi, hogy Fekete-Győr András Párizsban jött rá, hogy mi a baj Magyarországgal.
Eltűnődtem azon, hogy milyen vastag bőr kell az arcon ahhoz, hogy ezt nyilvánosan bevallja egy Fekete-Győr-szerű alak. Ezekben tényleg nincs egy szemernyi szemérmesség sem.
Egyrészről az jutott eszembe erről a párizsi sztoriról, hogy valamiért nekem Bordeauxban nem az jutott eszembe, hogy baj van Magyarországgal, hanem az, hogy milyen szerencsés ország az, ahol nem volt kommunizmus. Majd ezt követte az a gondolat foglalkoztatott, hogy a francia emberek majdnem olyan szépek, mint a magyarok, különösen, ami a nőket illeti.
A Garrone partján állva azonban már biztos voltam benne, hogy a Tatros nem sokkal marad el ettől a francia folyótól, de a Duna Budapestnél a valami, vagy a Tisza, bármely részén az országunknak.
Ez a szegényes fantáziájú figura pedig Párizsban lófrálva is a hazájában keresi a hibát. Miféle jellem az ilyen?
Pedig, ha lett volna benne becsület, akkor inkább hálával vegyes szégyen fogta volna el. Eszébe kellett volna jusson, hogy ő eddig egyetlen napot sem dolgozott, mégis Párizsban grasszálhat.
Mindez azért lehet így, mert a mértéket nem ismerően mohó kommunista nagypapa elvette azt, ami a miénk. Eszébe kellett volna jusson, hogy nagyon sok magyar fiatalnak azért nem jut, mert a Bandi ősei elvették az emberektől.
De nem jut eszébe, inkább pofátlanul a nyugathoz méricskélni és megítélni az országunkat! Ha jobban belegondolunk, ilyen alakból több tucat van a közélet baloldali féltekén.
Donáth Anna, mikor több Európát követel, akkor miért nem jut soha eszébe, hogy az ő ősei voltak azok, akik elintézték ezt az országot. Amikor úgy érzi, hogy nem elégedett a hazai közállapotokkal, akkor az lenne a tisztességes, ha emlékeztetné magát arra, hogy a kedves nagypapa és a drága apuka borzasztóan sokat tettek azért, hogy egy valódi kommunista koszfészekké változtassák az országot, és sose találjunk vissza Európába.
A tatárjárás óta nem voltak olyan kártékony ellenségeink, mint a kommunisták, mint példának okáért a Donáth-nagypapa.
Jellemző erre a típusra, hogy a nagyszülei generációja minden erejével keletre tolta Magyarországot, minden eszközt felhasználtak, hogy lelkileg megnyomorítsák a magyar nemzetet, vagyonokat mentettek át maguknak a miénkből,
majd mikor befejeződött a 45 évig tartó rémálom, akkor a lágerőrök unokái előmásztak, és egy nyugati ösztöndíj kellemes elköltése után lesajnáló pillantásokat vetnek az nagy nehezen magára találó országra:
ez milyen Balkán.
Nem, kedves kommunista elődökre visszatekintő liberális polgártársam! Ez nem Balkán, Magyarország minden ízében nyugat, a nyugati keresztény kultúrkörhöz tartozó remek nemzet. Egyszer majdnem a lelki értelemben vett "Balkánná" vált. Annak az időszaknak azt hittük 1990-ban vége szakadt. Tévedtünk, az unokák is részt kérnek maguknak a hatalomból.
Ezeknek bérelt helyük van az ország politikai, gazdasági, és kulturális elitjében. Ránk kapaszkodtak, mint a bogáncs. És pontosan olyan élénk érzelmekkel viseltetnek a magyarság iránt, mint egy nadrágszárba ragadt bogáncs.