Egy fősodratú amerikai lapban a legritkább esetben kritizálják a Demokrata Pártot. Éppen ezért joggal gondolhatjuk, hogy nagy lehet a baj, ha a The Wall Street Journal hasábjain jelenik meg szakértői elemzés a demokrata kormányzás csődjéről egy adott területen.
Azt tehát, hogy John Ratcliffe, az Egyesült Államok hírszerzésének volt igazgatója, valamint Cliff Sims, a hírszerzés volt stratégiai és kommunikációs igazgatóhelyettese közös véleménycikkben mondta el álláspontját az amerikai külkapcsolatok vakvágányra futásáról, a cikk pedig a The Wall Street Journalban jelent meg, túlzás nélkül nevezhetjük történelmi eseménynek.
Egyre többen érzékelik ugyanis, hogy az Egyesült Államok teret veszít az egész világon, szövetségi rendszere sokkal kevésbé összetartó, mint néhány éve vagy évtizede. Ez pedig az amerikai külkapcsolatok helytelen menedzselésére vezethető vissza.
Elég, ha arra gondolunk, hogy India vonakodik részt venni az Oroszország elleni szankciós őrületben, inkább feltöltekezik az olcsó orosz olajból, míg az amerikai vezetés mutatóujja magasba emelésével igyekszik rábírni Narendra Modi elnököt arra, hogy érdekeivel szembemenve fordítson hátat Oroszországnak.
Napjainkra azonban Amerika gazdasági és katonai kivetítőképessége annyira legyengült, hogy a peremországokat egyre nehezebben tudja rávenni az együttműködésre. Ennek egyik legfőbb oka pedig oda vezethető vissza, hogy az Egyesült Államok elidegenítette magától szövetségeseit Indiától kezdve Szaúd-Arábián és Törökországon át egészen az egyes NATO-tagokig.
A demokrata irányítás alatt az amerikai külpolitika, a külképviseleti szervek, a diplomaták mind a világnézeti nevelés aktoraivá váltak. Egy ideje úgy tűnik, hogy az amerikai tisztviselők nem az államközi kapcsolatok fejlesztésére törekednek, hanem sokkal inkább szigorú inspektorként járják körbe a szövetségi rendszer országainak kormányait azt vizsgálva, hogy azok megfelelő mélységben magukévá tették-e az amerikai értékeket.
Ezek az értékek pedig valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva olyan szűk szegmensre korlátozódtak, mintha az amerikai társadalom egésze egy nagy szivárványcsaládban egyesült volna. A kérdést úgy lehet feltenni: egy kormány megfelelő mértékben felvilágosult-e, LMBTQ-ideológia kompatibilis-e? Az amerikai értékek közvetítésében és terjesztésében soha sehol nem jelenik meg az Egyesült Államok millióit jellemző kereszténysége, jótékonykodási hajlandósága, az amerikaiak családközpontúsága, hazaszeretete.
Egy elenyésző kisebbség jelképeinek hiányát kérik számon Amerika szövetségesein, miközben a közös értékek tekintetében a kereszt sokkal inkább összekötő kapocs, mint a BLM betűszócska vagy a szivárványos zászló. Tény ugyanis, hogy gondoljunk bármit is az Egyesült Államok polgárairól, Amerika még ma is sokkal inkább jellemezhető a csillagos-sávos lobogóval, mint a szivárványossal.
A The Wall Street Journalban megjelent cikkben a szerzők találóan azzal a példával szemléltetik a rossz külpolitikai irányt, hogy az amerikai külügy drag-/transzvesztitaszínház létrehozásával érzékenyíti Ecuador lakosságát, miközben az ország két legfontosabb rézbányáját Kína ellenőrzi.
Igen nagy hasznát vesszük majd a transzvesztitaszínházaknak, ha kifutunk a rézkészletből – summázzák mondandójuk lényegét a szakértők.
A cikk szerzői külön kitérnek Magyarországra is. Mint ismert, az amerikai külképviselet első embere, aki nem mellékesen egy meleg párkapcsolatban élő LMBTQ-aktivista, gyermeteg módon igyekszik lejáratni azokat a magyar politikusokat és sajtótermékeket, köztük a Kontrát is, akik nem támogatják a szivárványos ideológiát. Úgy, hogy közben a felrótt megnyilatkozások nagy részével jó eséllyel az amerikaiak többsége is egyetértene.
A cikkben külön kitérnek arra, hogy Magyarország katonai erők telepítésével erősíttette a NATO keleti szárnyát az orosz támadás után, illetve erején felül teljesítve ukrán menekültek százezreit látta el, de ezért mégsem illeti elismerés a magyar kormányt, hanem lejáratják annak képviselőit.
Márpedig ez a fajta megatartás a lehető legrosszabb pedagógia az országok „megnevelése” kapcsán. Már amennyiben tényleg lehetséges megnevelni egy országot, teszem azt úgy, mint Irakot és Szíriát, ahol köztudottan csodás változások mentek végbe az amerikaiak keze nyomán.
Persze Magyarországot nem fenyegeti a veszély, hogy visszabombázzák a középkorba. Az amerikai külügy azonban minden eszközt megragad arra, hogy Magyarországot elidegenítse magától – pedig hazánk az egyik olyan NATO-tag, amely vállalt kötelezettségeinek maximálisan megfelel.
A szerzőpáros egyik tagja, Cliff Sims egyszer megkérdezte az Öt Szem Szövetség együttműködésének egyik tagországi nagykövetét (Öt Szem Szövetség: Ausztrália, Kanada, az Egyesült Királyság, Új-Zéland és az Egyesült Államok), hogy miért maradnak Kínával szemben Amerika mellett. A válasz az volt: az értékek miatt.
Nos, amennyiben a szövetségi rendszer erejét a közösen vallott értékek jelentik, úgy a nyugati országok együttműködése pillevékonyságúvá vált az elmúlt évtizedekben. Ugyanis sem Pressmannel, sem Bidennel, sem Nancy Pelosival nem köti össze térségünk országait semmi. Ők nem keresztények, mi nem vagyunk őrültek.
