Ha pedig már az elnökökről van szó, és nem vagyunk csupaszőr párttörténész guberálók, foglalkozzunk kicsit velük is, hiszen a pártokat hús-vér emberek szokták vezetni. Már amennyiben természetesen nem a Demokrata Pártról van szó, hiszen őket minden bizonnyal inkább vezetik alakváltó gyíkhüllőlények és/vagy a tökös feleségeik. Mivel a XIX. század már régen volt, nézzük inkább, kiket adott nekünk ez a csodálatos szerveződés a XX. század vérzivataros éveiben…
Elsőként mindjárt a híres-hírhedt Woodrow Wilsont, aki Herczeg Zoltán valamennyi ideájával felszerelkezve nem pólókat tervezett, hanem ezeréves, tehát nem a szélességi körök mentén húzott, valódi államhatárokat szabatott újra egy négyéves kislány következetességével.
A csávó a világ valamennyi nemzete számára önrendelkezést biztosított, egyet kivéve. Még az sem volt gond, ha valójában még csak tervezőasztalon léteznek, csak egy a lényeg, nehogy magyarok legyenek.
Talán kevesen ismerik, de Wilsonra nagy hatást gyakorolt egy bizonyos George Davis Herron, akinek a nemzeti messianizmusa egy sajátos kereszteshadjáratnak (ez nem az a kereszteshadjárat, amelyet a keresztények vezetnek, mert az rossz – ezt a haladók vezetik, ez jó) látta a világháborút a haladás és a felvilágosodás, valamint a reakció (a Monarchia, a Vatikán, a Junkerek) erői között. Herron amúgy rendszeresen okfejtett a „nemzetközi pénztőke okkultizmusáról”, meg arról, hogy a zsidók összeesküdtek a Vatikánnal, és hasonlók. Mindez teljesen rendben van, hiszen ilyenek ezek a derék demokraták, van itt minden csúcsos lepedőtől a konspirációs teóriákig.
A nagy gazdasági válságot egymagában legyőző FDR-t a legnagyobb elnökként szokás tisztelni. Az általunk egyébként nem különösebben kedvelt szegény Winston Churchillre a mai napig visszatérő vád, hogy Hitler ellenében még a nagy Sztálinnal is hajlandó volt szövetkezni. Mentségére szóljon, hogy ő tisztán taktikai alapon tette, és ’43 végén a teheráni konferencián már próbált volna inkább Roosevelttel és az amerikaiakkal megálljt parancsolni a szovjet érdekszféra növekedésének.
A bányarémkülsejű feleségét szeretője karjaiban feledő, majd ott elhalálozó Rooseveltet az addig, akkor és azóta is méltán ismeretlen Harry Truman követte, aki megérdemelten vált a politikai tehetetlenség és teszetoszaság máig használt szinonimájává.
Mentségére szóljon, hogy ő maga sem értette, a véletlenek milyen furcsa összjátéka révén keveredett a világ vezető nagyhatalmává váló USA élére. A véletlenek nagy szerepet játszottak a cukipofa úrifiú JFK életében is, akinek apu nem a várost, hanem az egész elnökséget vásárolta meg a szeszcsempészetből befolyó maffiapénzén. A szép beszédeket mondó kisfia nagyjából ennek köszönhette egész karrierjét, no meg annak, hogy smink nélkül szebb volt a valóban tökös és rátermett Richard Nixonnál. Nem is csoda ezek után, hogy elnökségének legfontosabb eredményei a következők.
- Csinos és okos felesége ízlésesen berendezte a Fehér Házat
- Csinos és okos felesége franciául tudott beszélgetni Charles de Gaulle-lal Párizsban
- Csinos és okos felesége szebb volt Nyina Hruscsovánál Bécsben
- Csinos és okos felesége sem volt elég elrettentő erő Nyikita Hruscsovnak, hogy az endékás csicskásaival ne építtesse meg a berlini falat.
- Csinos és okos felesége elég elrettentő erő volt Nyikita Hruscsovnak, hogy ne akarjon mindenkit megsemmisítő atomháborút.
- Lelőtték
A kellően progresszív történetírók megemlítik még, hogy nagyon szerette volna polgárjogilag is egyenlősíteni a négereket, de sajnos mindig közbejött valami, leginkább egy könnyedén kapható nőcske saját titkárságáról, vagy egy könnyedén kapható nőcske Hollywoodból, vagy egy könnyedén kapható nőcske a keletnémet titkosszolgálattól. Esetleg egy könnyedén kapható nőcske valamelyik maffiafőnök háreméből.
A sokszor felesége füle hallatára rengeteg összevissza kefélés mellett érthető, ha nem maradt ideje mindenféle faji törvényeket törölgetni, így a nemes folyamat utódjára, a ravasz és dörzsölt politikus hírében álló Lyndon Johnsonra maradt.
Neki végre sikerült az a bravúr, ami 100 évig a polgárháborút követően egyik kollégájának sem. Nevezetesen, hogy a négerekkel többé nem lehetett tetrist játszani, amikor túl sok fehér szállt fel a buszra.
Hogy mégse az amerikai történelem legnemesebb elnökeként maradjon fenn az emlékezetben, arról viszont ő maga gondoskodott. Vietnamban ugyanis ügyesen belerántotta Amerikát a legreménytelenebb és legundorítóbb gyarmati háborújába.
A dollárszázmilliárdokba kerülő kilátástalan hentelést a tonkini incidensnek nevezett szisztematikus hazudozás alapozta meg, melynek keretében az elnöki stáb sikeresen hitette el először az elnökkel, utána pedig az amerikai tévénézők nagy hányadával, hogy a vietnami gumicsónakok vietnami vizeken orvul rátámadtak a gyanútlanul arra járó amerikai flottára. Ezután egy második tonkini incidens keretében vakon lövöldöztek a radarjukon szerintük feltűnő, mindenki más szerint viszont egyáltalán nem látszó ellenségre, melyet 50 év után maguk is inkább mégis így láttak.
Hozzájuk képest a semmit nem csináló Jimmy Carter, a huszonéves gyakornoklánykáját leszopató Bill Clinton, vagy a Yes we can szlogenből a No we couldn’t-t megvalósító Barack Obama szinte már minőségi ugrásnak tűnik.
(Mindenesetre a Demokrata Pártot egyetlen jelenettel meg lehet magyarázni: ez az a pillanat volt, amikor Barack Obama, az USA első fekete elnöke búcsúbeszédet mondott Robert Byrd szenátor temetésén – annak a Byrdnek a temetésén, aki Ku-Klux-Klan-vezér volt.)
Hasonló minőségi visszaesést jelent viszont Obama volt alelnöke, a kóros hajszagolgató, nemzetközi korrupcióban utazó Biden. De ahogy láthattuk, valahogy a Demokrata Párt fennállása óta csupa kincset adott a világnak. Ő is ilyen.
Fotó forrás: AFP
