Demokrata Párt - avagy milyen a Gazdag Ember tengerentúli Jobbikja (1. rész)

Bemutatjuk minden idők legcsodálatosabb politikai szervezetét, az amerikai Demokrata Pártot!

Az amerikai Demokrata Párt olyasmi a világ haladóinak szemében, mint a Hittani Kongregáció a katolikusok számára. Bár érzékenységüket a tőlük keletről közeledő barna szempárokra öntik rá, útmutatást még mindig nyugatról várnak.

Mindenki másnak persze a Demokrata Párt a pártok IKEA-ja. Nem szeretjük felemlegetni a múltját, meg hogy a kezdeti időkben milyen politikát képviselt, ma pedig gyönyörködünk abban, hogy húsmentes húsgombócokat árulnak, hogy szójából van a bőrkanapé, hogy megmentenék a boJgót, és hogy harcolnak a bevándorlók jogaiért. 

A Demokrata Párt a jókat jelenti a liberálisok Marvel-univerzumában, a Republikánus Párt pedig a rosszakat. Ez nagyjából azt jelenti, hogy a demokraták foglalkoznak a szegényekkel, az odaát lévő barna szempárokkal, igyekeznek lépést tartani ama bizonyos betűszó (LMBTQIA-IDDQD-IDKFA stb.) bővülésével. Ezzel szemben a Republikánus Párt egyrészt a fehérek pártja, másrészt a gazdagoké.

 

A republikánus ember tipikus fantomképe nagyjából úgy fest a liberális teológiában, mint annak idején a dölyfösködő, kukkeres, cilinderes, hájas burzsuj a kommunista ikonográfiában (egy másik szocialista variánsban zsidó, ám erre az Új Múltra majd máskor térünk ki – a szerk.). A Demokrata Párt a támogatója és előmozdítója a Társadalmi Igazságosságnak®™, a republikánusok pedig a fehér patriarchátus kapzsi érdekeinek védelmezője.

De még véletlenül sem diplomás kommunisták valójában a liberálisok, dehogy! 

A sok kavarás ellenére a Demokrata Párt tényleges alapítója Andrew Jackson volt, ahogy az első elnök is, akit a párt adott. Hasonlóképpen ő tekinthető az első populistának (ami akkor mégsem volt még rossz dolog, majd 0rbán teszi azzá), és populizmusát azóta gyakorlatilag minden elnök bizonyos mértékben követi, akár demokrata, akár republikánus. 

dehogyis elfogult online információs oldalakon van egy időszak, amelyről viszonylag szűkszavúan értekeznek a független tényellenőrök: ez a polgárháború és az azt követő rekonstrukció időszaka. Rejtély, hogy erről az időszakról a Társadalmi Igazságosság Pártjának krónikásai miért nem dalolnak fortissimo

Ja, mégsem.

A független tényellenőrök ugyanis szeretnék fehérre mosni a Demokrata Párt múltját – mintha az egyébként nem volna épp eléggé fehér

 

Ezek szerint a Demokrata Párt most már inkább mégsem volt felelős a polgárháború kirobbantásáért, és nem is támogatta most már a Ku-Klux-Klan nevű fehér jogvédő szervezet tevékenységét a polgárháború utáni időszakban, az amerikai délen. A folyamatos befejezetlen múlt szerint mindig is a republikánusok voltak a rasszisták, a Ku-Klux-Klan nyilvánvalóan az ő szervezetük volt, ők kezdték el üldözni a nem protestáns európai bevándorlókat és a feketéket. És nyilvánvalóan ezért volt republikánus Abraham Lincoln, Frederick Douglass (az éber forradalmárok ezért jól össze is zúzták a fekete Douglass emlékművét a legújabb tanácsköztársaságban – „úgy kell neked, már megint nácikat szolgáltál!”) és Martin Luther King is. Hiszen mi sem magától értetődőbb, mint hogy minden fekete a szegregáció időszakában a fehér felsőbbrendűséget képviselő párthoz csatlakozott. 

Lássuk tehát, mi nem történt meg valójában mégsem most már a Demokrata Párt történetében! 

Most már mégsem ellenezte a Demokrata Párt a 13. Kiegészítést 1865-ben, amely eltörölte a rabszolgaságot, sem a 14. Kiegészítést 1866-ban, amely állampolgárságot adott a feketéknek, és az 1869-es 15. Kiegészítés sem, amely szavazati jogot adott a feketéknek. 

Most már inkább mégsem úgy volt, hogy 1900-ban 22 fekete volt a Kongresszusban, mind a Republikánus Párt tagjaként, miközben a demokraták nem választottak meg egyetlen feketét sem 1935-ig. 

Most már inkább mégsem akadályozták mindenben a feketék integrációját az amerikai délen az uralkodó demokraták a rekonstrukció után, és mégsem a demokrata Nathan Bedford Forrest alapította a Ku-Klux-Klant. 

Inkább most már mégsem Woodrow Wilson demokrata elnök volt az, aki vetítette a Birth of a Nation című, a Ku-Klux-Klan heroikus történetét feldolgozó filmet a Fehér Házban (ez volt az első film, amelyet lejátszottak a Fehér Házban).

Inkább nem is a demokraták voltak azok, akik ellenezték az 1964-es Civil Rights Act-et.

Ha esetleg mégis így lett volna, akkor pedig az történt, hogy minden megváltozott az 1960-as, 70-es években, amikor a két párt mágikus módon helyet cserélt. Nixonnak tulajdonítja a média az ún. ’déli stratégiát’, amely arról szólt, hogy a dél megnyerésével lehet megnyerni a választásokat. 

 

Az Új Múlt szerint ahhoz, hogy a republikánusok versenyképesek legyenek délen, el kellett kezdeniük hízelegniük a rasszistáknak az 1960-as években. A régi múlt szerint a republikánusok már 1928-ban is versenyképesek voltak délen, amikor Herbert Hoover a szavazatok 47%-át szerezte meg; Dwight Eisenhower pedig 1952-ben megnyerte Tennesseet, Floridát és Virginiát, ehhez pedig hozzátette Louisianát, Kentuckyt és West Virginiát 1956-ban – mindezt az után, hogy támogatta a Legfelsőbb Bíróság deszegregációra vonatkozó döntését, valamint miután katonai egységeket vezényelt a Little Rock-i Központi Gimnáziumba, hogy bemehessenek a fekete diákok.

Az Új Múlt szerint továbbá azok a demokraták, akik az 1964-es Civil Rights Act-tel elégedetlenek voltak, pártot cseréltek, mint a Jobbik gazdát. A régi múlt szerint a 21 demokrata szenátor közül, akik ellenezték, csak egy lett republikánus. 

Végül az Új Múlt szerint a déli stratégia alkalmazását követően a republikánusok dominálták a déli államokat. A régi múlt szerint a stratégia kiötlője, Richard Nixon veszített a mélydélen 1968-ban, cserébe Jimmy Carter szétnyerte magát délen 1976-ban, tizenkét évvel a Civil Rights Act után. 28 évvel később pedig, 1992-ben Bill Clinton megnyerte Georgiát, Louisianát, Arkansast, Tennesseet, Kentuckyt és West Virginiát. A már megváltozott régi múlt szerint a republikánusok nem kaptak délen kongresszusi többséget 1994-ig.