A járványügyi rendelkezések felemás ellenzése, az „igazi” Jobbik, az egyrészt-másrésztezés és az elégtelen hőbörgés legnagyobb frakciója: a Mi Hazánk is elfoglalta a parlamenti ülőhelyeket.
Illusztris társaságban ülhet Toroczkai László: Jakab Péter, Z(s.) Kárpát Dániel, Vadai Ágnes és Gyurcsány Ferenc. Micsoda csapat! Az ülésrendező valószínűleg jó régen a politikában mozog, hiszen ha valaki megkérdezné tőlem, hogy mi történt 2010 előtt, ezt a sort mutatnám meg neki.
Rendezői jobbról indulva a széléig: Gyurcsány csinált egy nagy „böszmeséget”, amiben a baloldal egyes elemei aktívan részt is vettek (ennek szimbóluma Vadai). És itt ugrunk a balszélre: ami létrehozta azt a Jobbikot, amiből Jákob – bocsánat, Jakab – Péter lett középen. Pont az lett Jákobból, mint amit képvisel: a parizer két vizes zsömle között…
Most, hogy elhelyeztük térben, kicsit időben is tegyük ezt meg.
Elsőként hogy van az, hogy alig három éve még Toroczkaitól Jakabig, kisebb-nagyobb kiszólással, de pártfegyelemmel asszisztálták végig a vonai züllést? Amíg nem lehetett ácsingózni a nagy pozícióra, ráadásul a pártvezérire, mindenki, aki jobbikosból lett Mi Hazánk-tag, ott állt Vona Gábor mellett.
Hiába emelt szót Toroczkai László, hogy talán mégsem jó irány a bal, ott volt Gáborral pont addig, amíg az exelnök is a hátán vitte a pártot. Ez olyan, mintha Budapest eleste után alapítanának egy Budapest-védőrséget. Nem szólnák meg a „hős kitörők” őket, hogy fiúk, az ostromnak már vége, talán eddig kellett volna (h)arcoskodni?
2019-ben így hát megvolt a kiugrás, jött a nagy névválasztás! A magyar nyelvtantól meglehetősen idegen és értelmetlen, de a szebb napokat is látott ír Sinn Féin párt nevének magyarosítása mellett döntöttek (ha emlékszünk, ez volt a Mi Magunk), aztán jött csak a Mi Hazánk Mozgalom.
A Mi Hazánk programján – ami kisebb-nagyobb változtatásokkal ugyan, de a 2009-es Jobbiké – látszik, hogy fektettek bele időt, itt-ott még következetes is.
Sajnos azonban pontosan az a dilettantizmus látszik a képviselőkön, ami a megnyilvánulásaikból kiderül, és ami miatt soha sem lesznek kormányzó erő. Karlendít a pártelnök, de az csak futballhuligánkodás. Cigányoznak, masíroznak, de érdemi munkát egyáltalán nem végeznek ezen kívül.
Nem működik az integráció, de mégis, mindez kimerül a 2007–2010-ig tartó időszak „igenis, van cigánybűnözés” rigmus skandálásában és némi fel-alá masírozásban. Hogy mi történik, miután az utolsó zöld zászló is elhagyja a települést? Csak remélhetjük, hogy nem vezetnek bosszúspirálhoz az események.
Ez a tessék-lássékizmus látszott a járványügyi korlátozások megkérdőjelezésén is, amikor követőik felé az oltásszkepticizmust hirdették, de Dúró Dóra többedmagával mégis felvette a vakcinát. Persze, tudjuk, hiszen ők csak a szabad választásért kampányoltak – Covid-diktatúra jelszavakkal...
Ugyanez a helyzet az orosz–ukrán háborúval: megy a Putyin-pártiság, de igazán mégsem állnak bele. Minden csak addig fontos, míg egy kis port kavar, aztán miután már nem figyel senki, az ellenzéki lét nyugalmas semmittevése várja őket a milliós fizetésekért. A valódi bevállalás, cselekvő politizálás helyett ők a megúszás 5 százalékos bajnokai.
Kiindulva a túlzó orosz érdekképviseletből, csak remélni lehet, hogy valóban a haza jövőjének szolgálata mentén képzelik el a munkájukat, és hogy országos szinten is megszabadulnak a konteóhívő brigadérosoktól. Valamint hogy képesek lesznek belátni, hogy sokszor jobban megéri csendben maradni, mintsem a hangos fröcsögéssel elrontani egy-egy ügy megoldását. Sőt, hátha majd most a munkából is kiveszik a részüket, nem csak a parlamenti székek fel-le hajtogatásából.
A végére pedig a sokszor felmerülő kérdés, hogy mennyire kormánypártiak? Amennyire még nagyobb arcvesztés nélkül a saját százalékgyarapodásukat remélik a Fidesz táborából. Vajon ezt sikerrel teszik? A szélről való bekiabálás sosem dönti el egy focimeccs sorsát sem.
