Hétvégén végre megtörtént végre a várva várt esemény, amely minden jóérzésű embert Büszkeséggel tölt el.
Nem túlzás azt állítani, hogy Mi, akiket ez érint, a világon kisebbségben vagyunk. De éppen ezért fontos, hogy a létszámbeli hátrányunk ellenére minden alkalommal, hangosan kiabáljuk az egész világnak: büszkék vagyunk rá, hogy azok vagyunk, akik. Ezekben a dicsőséges pillanatokban pedig egymást átölelve, ugrálva-tombolva ünnepeljük, hogy minden különbség ellenére összetartozunk a színes lobogó alatt.
- Ja, nem.
- Mi nem a Prájd Cirkuszfesztiválra gondolunk.
Mi azért ünnepeltünk, mert ismét büszkék lehettünk rá, hogy a piros-fehér-zöld nemzeti lobogót képviselő sportolónk a dobogó tetején áll.
Szilágyi Áron csodálatos, történelmi győzelmét ünnepeljük, aki a magyar sportolók közül a tokiói olimpiai játékokon elsőként szerzett érmet, ráadásul aranyat. Három olimpián három aranyérem, ez egyedülálló teljesítmény. Hogy még több okunk legyen Büszkeségre, Siklósi Áron vasárnap ezüstérmet érő teljesítményt hozott párbajtőrben. A világhírű magyar vívók ismét bizonyítottak.
Mi az elmúlt hétvégéből legelsősorban erre szeretnénk emlékezni.
Főszerk. úr a hétvégi megbeszélésen felvetette a kérdést: kinek volna kedve a MÁSIK büszkeség-ünneppel foglalkozni? A rettenetes túljelentkezés (bruhaha) okán végül megállapítottuk, hogy mindenki jobban teszi, ha inkább a magyar nemzeti csapatnak szurkol, azzal nem lehet nagyot tévedni.
Mégis úgy gondoljuk, egy rövid összehasonlítást megér a többség és a kisebbség ünnepe.
Hogy a magyar sportolók teljesítményére milyen okkal vagyunk mindannyian büszkék, azt a Nyájas Olvasónak nem kell magyarázni. Hogy a Budapest Pride felvonulás (és teljes hónapot átívelő rendezvénysorozat) szervezői és résztvevőinek mit is jelent a büszkeség, az már nem csak szemantikai, hanem tudatállapoti kérdés is.
Mert mire is szoktunk büszkének lenni?
- Többnyire a kemény munkával kivívott, tisztességes küzdelemben elért győzelemre. Önmagunk, vagy ellenfelünk fölött aratott diadalra.
- Teljesítményre.
- Még akár hősiesen megvívott, vesztes csaták katonáira is.
- Eredményekre.
Magunkéra, vagy olyan embertársunkéra, akit hozzánk tartozónak érzünk, például azért, mert közös a nyelvünk, az otthonunk, a kultúránk. Például magyar sportolók nemzetközi győzelmeire, vagy helytállásra. Az EB alatt a magyar csapat kiesett a csoportkörből annak ellenére, hogy évtizedek óta nem látott fegyelmezettséggel és hatékonysággal fociztak a világ legrangosabb válogatottjaik ellen.
A Pride mozgalom büszkeség-koncepciója nagyon más forrásból táplálkozik. Mindenki döntse el maga, melyiket érzi magához közelebbnek.
Nem biztos, hogy szerencsés összemosni a határokat önmagunk elfogadása, a mások felé támasztott erőszakos elfogadás-elvárás és a büszkeség között.
Anyuka méltán büszke, hiszen
- Milyen jó étvágya van ennek a gyereknek!
- Hogy megnőtt!
- Milyen szép fogai vannak!
- Nagyon szereti a túrós palacsintát!
Mi persze nem akarjuk megmondani a Budapest Pride felvonuláson részt vevő és velük szimpatizáló kisebbségnek, mire legyenek büszkék. Hasznos lehet azonban számukra, ha megpróbálják megérteni, miért ütközik ilyen intenzív ellenállásba az éves rituáléjuk. Nem az életmódjuk, magánéletük – hanem ennek a mások arcába dörgölése. Ez ugyanis az általában a témában közönyös, kormánypárti és ellenzéki szavazókat egyaránt „tartalmazó” többség számára taszító és érthetetlen. Ők ugyanis többségében hétvégén egy emberként szorítottak a magyar csapatnak, nekik ez jelent okot a büszkeségre. A másik fajta büszkeség-koncepciót általában nem értik, nem is akarják.
Van persze egy mongolidióta poszt-SZDSZ lelkes ifjú politikai formáció, akik egyszerre szeretnék mindkét lovat megülni.
A Momentum vezetőségének három poszterfigurája, FeGyőr, Donáth Anna és Cseh Katalin román harci festéssel az arcukon vonultak a Pride-on.
Ők aztán tényleg saját bőrükön tapasztalják nap, mint nap, milyen az, mikor a puszta létezésen kívül tényleg nem nagyon van mire büszkének lenni. Ha persze nem számítjuk ide a Momentum egyetlen, országos szintű politikai teljesítményét, a budapesti olimpia megtorpedózását.
Ezt követően pedig udvariasan gratuláltak Szilágyi Áron aranyához. Valószínűleg azóta is tanakodnak túlfizetett tanácsadóik gyűrűjében, miért is ömlött a nyakukba megvető és undort kifejező kommentek özöne a politikai szélrózsa minden irányából.