Bár egy kicsit a választások miatt megkésve, de a kultúrharc jegyében kötelességünknek érezzük, hogy megemlékezzünk az idejekorán visszavonult Bruce Willis amerikai akciófilmsztár közel negyven éves, páratlan karrierjéről és arról is, miért gondoljuk az ő karakterét egyedülállónak és pótolhatatlannak.
A 67 éves Willis játszott családi vígjátékokban, látványos és szürreális sci-fi filmekben (kedvenceink egyike az Ötödik elem), alakított jófiút és gonosztevőt, karrierje során elvállalt 69 filmje összesen több, mint 5 milliárd dollár bevételt hozott.
Amiben azonban igazán otthon volt (és ami híressé tette) az a Clint Eastwood hagyományát méltón folytató sármos, férfias, találékony, de mégis esendő ember karaktere, aki fél kézzel megmenti a világot, ha éppen arra van szükség, de simán el tudjuk képzelni, hogy a moziból kilépve szembejön az utcán flegmán bagózva és az orra alatt morogva valamit.
Írtak már rengetegen szépeket és jókat a nemrégiben afáziával diagnosztizált sztár munkásságáról, mi elsősorban arról szeretnénk megemlékezni, ami őt számunkra fontossá tette.
Sok színésznek vannak olyan meghatározó alakításai, mely meghatározza a velük szemben egész karrierjük során elvárt stílust.
Bruce Willis rajongók százmilliói számára egyet jelent John Mc'Clane hadnaggyal, aki három plusz kettő (utóbbiakat jobb szeretjük apró tévedésként elfelejteni) mozin keresztül keveredett akarata ellenére hatalmas lövöldözésekbe, ahol egy személyes hadseregként végül felülkerekedett a gazember terroristák seregein.
A Die Hard első része készítésekor még az alkotók sem voltak biztos benne, hogy a nyolcvanas évek Stallone és Schwarzenegger jellegű, félistenre gyúrt akciósztárjai után mennyire fognak örülni a nézők egy rossz modorú, átlagos testalkatú, kopaszodó, nagyon is "földhözragadtan férfias" főszereplőhöz, aki közel ugyanolyan látványos harcot folytat a jó ügyért. Ez annyira bejött, hogy Willis legsikeresebb filmjeiben nagyon hasonló karaktert játszott a legközelebbi múltig John Mc'Clane-hez. A férfi, akinek akár magánéleti gondjai, szenvedélybetegsége és egyéb esendő tulajdonságai is vannak, nem hajlandó politikailag korrekt módon belesimulni az elvárásokba mégis képes fantasztikus teljesítményre, önfeláldozó hőstettekre. Bruce Willis egy klasszikusan konzervatív ikon, aki személyes politikai meggyőződésétől függetlenül egy olyan embertípust képvisel, amely napjainkban nem csak letűnőfélben van, de egyenesen antitézise annak a gendersemleges, emberi természettől teljesen idegen iránynak, amely felé Hollywood tart.
Bár a rendkívül aktív Willis karrierje alkonyán már gyakorlatilag bármit elvállalt, amiből dollárt lehetett kisajtolni (a Miskolc melletti magyar méreggyár, a Hell energiaital cég is az ő arcával reklámozza rettenetes kotyvalékait), mi annak ellenére szeretnénk a legjobb alakításokra emlékezni, hogy a legutóbbi Arany Málna díjkiosztón (a legrosszabb filmeknek járó elismerés) volt külön "Bruce Willis film" kategória.
Nem prioritási sorrendben azok a mozik, ahol Mc'Clane hadnagy új jelmezben ismét feltűnik:
- Sin City 1-2
- Az ötödik elem
- Armageddon (bizony, nem Bruce úrfin múlt!)
- Ponyvaregény
- RED 1-2
- Bérgyilkos a szomszédom (nem volt jó, de a karakter tökéletes)
...és még számos más, kisebb szerepben hozta újra a másnapos, nyúzott akcióhős karaktert.
A Kontra szerkesztőségében legalább hárman vannak, akiknek az első két (talán három?) Die Hard film ugyanúgy, vagy még jobban hozzátartozik a karácsonyi rituálék sorozatához, mint a mákos bejigli, halászlé, vagy az éjféli mise.
Nem kezdődhet el a karácsony, amíg Mc'Clane hadnagy le nem dobja Hans Grubert a Nakatomi toronyházból.
Meglepő, hogy Magyarországon - de amúgy a világ minden táján - milyen sokan tartják igazi karácsonyi filmnek az időben amúgy valóban karácsonykor játszódó Drágán add az életed! és Még drágább az életed! filmeket, mert a fenyőünnep szellemiségéhez nem sok köze van - hacsak nem nézzük, hogy a filmek cselekménye is az ünnepek alatt játszódik.
Köszönjük szépen, hadnagy úr!
