Nyomják-e matuzsálemi vállaidat több mint 2500 év vállalhatatlan árulásai? Vallott és elvárható szakmaiságod stafétáját lesz-e kinek átadnod? De mielőtt válaszolnál, engedj meg számomra egy kis kitérőt, hogy az eddig megtett utadról ejthessek néhány szót.
Létezésed nem az egyéni frusztrációk üzenőfala. Nem feladatod a kezelésre szorulók pszichiátriai ellátása, és nem lehetsz a szavakkal való olcsó játszadozás terepasztala. Küldetésed, hogy egyre mélyebbre süllyedő kaotikus világunknak igazodási pontja és mindenekelőtt tiszta forrása legyél.
A hír, a tudósítás befolyásoló erő, így fundamentumod, Újságírás barátom, csak a tény és a valóság, de hisz ezt te is tudod és hirdeted, noha rokonságod hemzseg a sok hamis prófétától.
Születésed pontos ideje nem ismert, azt tudjuk csak, hogy a családfakutatás legtávolabbi pontján az asszír uralkodók híroszlopai voltak bölcsőd és kora ifjúságod tanúi. Szín-ahhé-eríba király Kr. e. 700 fordulóján felállított oszlopainak feliratai saját birodalmának dicsőségét hirdették.
Az információt „bebalzsamozva”, szó szerint befalaztatva próbálták meg korokon átívelően megőriztetni a jövő számára, ezzel hírt adva, és időtlenségbe merevítve sajátjaik nagyszerűségét, de ezzel tudattalanul téged segítettek a világra.
Felnőttkorod szerelemgyerekeinek egyike, a nyomtatott sajtó Európán kívül fogant, hiszen a Kínai Császárságban Kr. u. 600 körül jelent meg a Tipao, azaz a kormányzat belső használatú lapja, amely egészen 1929-ig volt forgalomban. A XIII. század Angliájának kéziratos újságlevelei csak a XIV–XV. századra terjedtek el egész Európában. A tájékoztatás luxusa még ekkor is kizárólag az arisztokrácia és a tehetős polgárság részére volt biztosított. A Gutenberg nevéhez köthető könyvnyomtatás elterjedése után váltál a szélesebb tömegek számára is elérhetővé, megismerhetővé.
Népszerűséged, Újságírás barátom ettől kezdődően meredeken ívelt felfelé. Az egyre erősödő térnyerésedet gyengíteni szándékozó, a lejáratásodra szövetkezett ellenőrizetlen tudósítások cenzúráját mind állami, mind egyházi szinten próbálták ugyan elkobzással, megsemmisítéssel biztosítani,
de napjainkra, pár száz év elteltével és az internet megjelenésével olyan helyzet állt elő, hogy te is fáradtan kapkodod a fejedet, mi is az, amit magadénak tekintesz és megőrizni kívánsz a múltból, és mi az, amit kategorikusan elutasítasz a jelenben az ellened szövetkező, eszközeikben nem válogatók módszereit látva és megtapasztalva.
Hazánkban a nevedben fellépő klaviatúra „virtuózok” – de hála és tisztelet az egyre tekintélyesebb számú kivételnek – nem a tényalapú valóság értékelését végzik, hanem tudatos hazugságokat sulykolnak, kiváltva ezzel azok jogos és kényszerű cáfolatát.
Elkeserítő látni, hogy bármely hozzád hű barát, aki felveszi a kesztyűt a morális viselkedés és elvárhatóság minimumát is tagadó sajtókukacokkal szemben, az azonnal kabátlopási ügyben találja magát, és kíméletlen karaktergyilkosság áldozatává válik. Ha pedig nem válaszol az íratlan szabályaid védelmében felszólalni szándékozó, arra meg rásütik, hogy „nyilván” azért hallgat, mert vaj van a füle mögött, és különben is tehetségtelen propagandista. Így a kör bezárul.
Mennyivel előbbre tartanánk, ha minden tollforgató a tényszerű valóságérzékelés szemüvegén át értékelné az élet történéseit . Milyen jó is lenne, Újságírás barátom, ha a neveddel visszaélők nem csupán a politikai önérdek lövészárkaiból pufogtatnák vaktöltényeiket, mellyel sajnos óhatatlanul kikezdik és próbára teszik a harcokban edzett önvédelmi reflexeidet.
El is érkeztem szűkebb hazánk látleletéhez. A kép lesújtó. A televíziós, a nyomtatott és az online híradások beszorultak abba a zsákutcába, amelyből nehéz lesz szabadulni. Főleg az online felületeken uralkodott el a politikát gyakorlók és a hozzájuk szorosan kötődő ,,entellektüelek” egy részének íráskényszeres tombolása.
A baloldalon nap mint nap ismételgetik eszement „laposföld”-elméleteiket, melyeket a jobboldal azonnal tételesen cáfol. És ezzel egy véget nem érő, meddő vita veszi kezdetét. Sajnos a valóság, a konzervatív megszólalás lepereg a vitriolos gonoszkodókról.
Így csak az olvasók, a közélet történései iránt érdeklődők adhatják meg a reményt, hogy ők azért átlátnak az ördögi terveiket szövögetők hálóján.
Napjaink világjárványában a vírusnak drukkolók kizárólag a rombolásban érdekeltek, nem a jövőben. A belterjes és önpusztító jelenükben fürdőzők hogyan is lennének képesek országunknak értelmes jövőképet felmutatni? Megszólalásaikban csupán az irigység gerjesztésére játszanak, hergelnek, mindezt véleménybuborékjuk biztos fedezékéből, heccsajtójuk szolgai igazodásával.
A valódi újságírás pótkávéját jelentő Facebook-huszárok pársorosai nem jelenthetik a vágyott jövőt. Újságírás barátom, életed történetírásának lesznek-e Pulitzer-díjasai a jusztok, a kaltenbachok, a krékók, fleckek, a hontandrások vagy a minden korok lendvaiildikói, némethpéterei, hargitaimiklósai, hogy túlzásba ne essek tételes és teljes felsorolásukkal? Kötve hiszem.
Az online világ kommentszekciói viszont külön méltatást érdemelnek. A bárdolatlanokat figyelmen kívül hagyva, egyesek már-már irodalmi játékossággal és tömörséggel reflektálnak bizonyos „cikkek” túlértékelt szerzőire. A kommentelők humora legtöbb esetben briliáns, célzott és megsemmisítő erejű. Az előző bekezdés néven nevezettjei és alteregóik sajnos még az írásaikhoz hozzászólók soraiból sem képesek tanulni, netán önkritikát gyakorolni.
Mélyen tisztelt Újságírás barátom! Köztudomású, hogy te már régen kitagadtad ezeket a hol itt, hol ott szerződtetett páriákat, akik kizárólag csak a pusztulásnak és a pusztításnak tollforgató hattyúi, helyesebben fattyúi.
Lejárt szavatosságú, de újra és újra előbukkanó alakok ők, akik azt vallják, hogy a papír sok mindent elbír. Rajzanak, zümmögnek, ellepnek, piszkítanak. Hallom, ahogy erre a magadfajta úriember csak annyit válaszol, hogy „a sas nem kapkod legyek után”.
Tudom, hogy az említettek aknamunkája ellenére bölcsességedet és tisztánlátásodat soha nem fogod elveszíteni. Hiszem azt, hogy Magyarország polgárai képesek lesznek arra, hogy a XXI. század „híroszlopairól” a kíméletlenül rájuk zúduló szó- és betűtengerben a sorok között olvassanak. És most, 2022-ben, felelős döntésükkel arra a jövőre szavazzanak, melynek érvényesülése esetén a hazug károgók és álszent kibiceik jó időre a pályán kívül rekednek. Beszélhetnek, írhatnak ugyan, mert azt szabad, de ki fog figyelni rájuk?
Visszakanyarodva cikkem elejéhez, tisztelettel kérdezlek, Újságírás barátom: hát mi újság? Hogyan? Azt mondod, hogy már minden elhangzott, amit te is mondani szerettél volna? Akkor végezetül azt kérem tőled, bármi is történjen 2022-ben, semmin ne lepődj meg, és ahogyan eddig is, a tisztességedet óvd, mert az nem eladó. Arra pedig, hogy az utókor rostáján az írástudóid táborából kik találtatnak könnyűnek, és kik azok, akiknek stílusát és minőségét megőrzi az olvasók emlékezete, csupán annyi a válaszom: azt majd eldönti az idő.
A szerző a Madách Színház színművésze
