A cím két nevéhez első olvasásra nem tapad sem negatív, sem pozitív érzelem. Olybá tűnhet, mintha egy görög dráma két hősét jelölnék, vagy akár egy eddig felfedezetlen párja is lehetne például Shakespeare Troilus és Cressida című színművének.
Ám amikor beszorítjuk a két szót egy ,,d” és egy ,,a” betű satujába, akkor abban a pillanatban a d-emokráci-a és a d-iktatúr-a szavak hordozni kezdik az összes hozzájuk tapadó, pártszimpátiától függő jelentésüket.
Az egyszerű halandó pedig kapkodja a fejét a sok kifordítom-befordítom láttán, hogy eligazodjon, mi is a két szó eredeti és valódi jelentése.
1989-et megelőzően a fennálló szocialista rendszer működtetői és elszenvedői is tökéletesen tisztában voltak a diktatúra szó valós jelentésével. Az első csoport tagjai azért, mert tudták, hogy ténykedésük nem tűr ellentmondást, az utóbbiak meg azért, mert tapasztalati élményeik alátámasztották az egypárti szabályok kíméletlen érvényesülését.
Közös nevezőt botorság lenne keresni a két tábor között, miután igen eltérően viszonyulnak a jelenséghez.
Voltak az előbbiek, az alulművelt, de felülpozicionált működtetők, akikhez a komcsi rendszert önként és dalolva szolgálók népes tábora tartozott. Azokról a diktatúra által „megvezetett” tömegekről van szó, akik ugyan nem jutottak egyről a kettőre, mégis meggyőződéssel szolgálták és éljenezték a szocialista blokk legvidámabb barakkját és annak tribünről integető kivételezettjeit.
Gondoljunk csak az ,,Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse, zeng és dalol az élet” programjainak boldog, meggyőződéses résztvevőire. A skála széles, az egyszerű munkástól az egyetemet végzett értelmiségiig terjedt. Közös jellemzőjük, hogy a rendszerváltást követően egyöntetűen azt terjesztették magukról, hogy már a szocializmus több évtizedes időszaka alatt is a diktatúra rendszerét döntögették belülről, csak mindezt ügyesen ,,álcázták”. Soha annyi visszafele mutogató szocialista rendszerkritikus hős nem szaladgált hazánkban, mint a 90-es évek demokratikus berendezkedésének kezdetén.
Az ezekkel ellentétes oldalon állók, a szocialista diktatúrát soha el nem fogadók között pedig voltak, akik csöndben tűrtek, és voltak azok a kevesek, akik rendszerellenes szókimondásuknak nem tudtak álljt parancsolni.
Számukra nem garantált túl fényes karriert az akkori rendszer.
Zárójelesen: vajon jelenlegi parlamentünk nagyszájú és diktatúrázó hőzöngői a kádári ,,demokráciában” is meg merték-e volna engedni maguknak azt a hangütést, amit most képviselnek?
A választ tudjuk, ne fáradjanak. Akkor viszont ne keverjék a szezont a fazonnal, amikor jelenünk Magyarországán a diktatúra szót veszik a szájukra. „Tetszettek volna demokráciát csinálni” akkor, amikor valóban diktatúra volt – szól aktualizálva a néhai Antall József miniszterelnök szállóigévé vált mondása.
Demokráciában „demokráciát” követelni nem kunszt, hanem állampolgári jogosultság. Noha sarkítva olyan ez, mint éjszaka helyett nappal követelni a világosságot.
A ,,módszerváltást” követően érdekes az is, hogy ezek a mindig igazodó átváltozók kizárólag a konzervatív kormányok működését minősítik diktatúrának. Ekkor kezdett igen sokak, főleg a fiatalok fejében összekeveredni a két szó valós jelentése, noha 1989-et követően már tagadhatatlanul többpártrendszer szerint működő demokráciában éltünk és élünk. Röpke kisiklást csupán csak Gyurcsány ÁVH-s attakra hajazó 2006-os rendőrterrorja jelentett.
Az is megérne egy misét, hogy a valós kádári diktatúra haszonélvezői hogyan is váltak a leghangosabb csahosaivá a jelenlegi Orbán-rendszernek.
Elkerülve a „kondér” közeléből – aminek már 11 éve – érthető, ha éhesek.
Ha csak ezt az időszakot tekintjük, és választ keresünk az össze nem érett balos egységfront diktatúrázó álláspontjára, akkor hajlani lehet arra, hogy csupán nosztalgikusan, a saját, valóra váltandó reményeik diktatórikus államformájának nevét gyakorolják előre és kitartóan.
A mai 50-es és a még idősebb értelmiségi korosztály - akik már egytől egyig rendelkeztek testközeli tapasztalattal a kádári állapotok mibenlétéről -diktatúrázása a jelenünkben egész egyszerűen vérlázító képmutatás és aljasság.
A balos veteránok és jogörököseik kezdve az MSZP-től, a DK-n át a Jobbikig terjedő ifjonti újkommunista társutasokig, napestig roncsolják mind a demokrácia, mind a diktatúra kifejezést, azok tudatos átértelmezésével, felcserélésével.
A legnagyobb veszély abban van, hogy a diktatúra mibenlétéről a fiatal felnőtt korosztálynak nincsen, nem is lehetnek tapasztalati élményeik.
És így sajnos nem érzik a különbséget aközött, hogy demokráciában mindenkinek lehet hangosan és szabadon diktatúrázni, de valós diktatúrában senkinek nem tanácsos még halkan sem demokráciát követelni.
Az pedig már-már a perverzió határát súrolja, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt köpönyegéből kibújt és a jogutódjaikkal összebútorozott összes szivárványos krumpli-János, akarom mondani Krumplis-Jakab Péter harsányan diktatúrázik.
Annak dacára, hogy a rangidős veteránok, akikkel összeálltak, épp a legkegyetlenebb diktatúra örökösei és működtetői voltak hazánkban a rendszerváltozást megelőzően. Esetleg Lendvai Ildikó még első kézből mesélhetne nekik a magyarországi rendszerváltozás előtti diktatúra hatalomgyakorlóinak sajátos módszereiről, esetleg a TTT (Tiltott, Tűrt, Támogatott) jelentéséről.
Ráadásul mennyire lehet hiteles – hogy csak két példával éljek – a nagy szovjet-, illetve napjainkra oroszellenesség, amikor a KISZ-es, demiszes Gyurcsány saját, rendszerváltást követő országlása idején elragadtatásában még puli kutyával ajándékozgatta az orosz elnököt, Putyint.
Avagy mennyire hiteles az, hogy újkori reaktivált ifjúkommunistáink a kínai Fudan egyetem kommunista ideológiájának állítólagos térnyerése ellen tüntikéznek, kollektív egyetértésben az ősbalos kádári diktatúra új bőrt növesztett mindenkori haszonélvezőivel egyetemben?
Az úgynevezett baloldal kizárólag azért dörgölőzik minden erővel az épp aktuális, általa vélt nemzetközi fősodorhoz, mert lokálisan gyenge, erőtlen és maga is érzi, hogy egyedül kevés, mint hegymenetben a Trabant négyesbe rakva.
Esetleges 2022-es győzelmük esetén lehet-e bárkiben is szemernyi kétség, hogy mivé silányítanák hazánkat? Kijelenthető, hogy a patriotizmus kizárja a globalista áhítatot, és afelől se tápláljon senki hiú reményeket, hogy hatalomba kerülésük esetén a szivárványosok ne kínálnák fel azonnal hazánk minden tárgyi és szellemi vagyonát az arra áhítozóknak. Nem először tennék.
A világ mit sem változott. Máig itt élnek velünk a szocialista rendszerből reinkarnálódott besúgók, csak már nem a kerületi pártbizottságra rohangálnak, vagy Moszkvába táviratozgatnak feljelenteni hazánkat, hanem az Európai Unióba és a tengerentúlra. Az egységnyi donáthannák, csehkatalinok, ujhelyiistvánok sűrűsödő aktivitása hazánk bemószerolásában szerintem világviszonylatban is egyedülálló.
A szocializmus idején még megvetettnek tekintett imperialista-kapitalisták a színet változtató liberálisaink számára a tökéletesség zsinórmértékévé szelídültek az idők folyamán. Az állatkerti kaméleon meg néz bután, mert eddig úgy tudta, hogy csak ő képes ilyenre. A hazánk elleni kötelezettségi eljárások sem mások, mint a globalista úthenger előzetesen és gondosan elvégzett földmunkái.
Legyünk észnél 2022-ben, mert győzelmük esetén olyan ,,demokráciának nevezett diktatúrát varrnának a nyakunkba, hogy még Kádár János elvtárs is elégedetten csettintene, ha megélte volna.
Ha bekövetkezne a balos hatalomátvétel, nem lenne az a ,,méhlegelőbe” leszúrt ,,freeHungary” tábla, amely megmenthetné hazánkat a nemzetközivé válástól. Ha mi, konzervatívok nem figyelmeztetünk erre, abban az egyben lehetünk csak biztosak, hogy ezt más nem fogja megtenni helyettünk.
Ha mégis publicisztikám címbéli két neve közül kellene választani, akkor ízlelgetve őket, inkább a ,,d” és az ,,a” betű közé helyezett Emokráci-ban élnék Iktatúr helyett.
Utóbbi hangzása visszatekintve a még nem is oly távoli múltba, nagyon sokunkban idéz rossz emlékeket, hetedíziglen is mély sebeket felszaggatva a magyar társadalomban.
A szerző a Madách Színház színművésze
