Fenntartom magunknak a gyanú jogát, hogy Baranyi Krisztináék csak egy hatalmas médiahacknek szánták az egész hírt, és jót röhögnek belső köreikben, hogy mennyire nem értik ezt a fajta elvont, pimasz humort a társadalom többi (mély) bugyrában.
Black Lives Matter szobrot állítanak ki Ferencvárosban
Mennyibe került a kísérlet, Safranek? -Kérdezhetnénk ismét a Macskafogót idézve.
Izzadságszagúan korrekt szerzőként illene olyasmivel kezdenem, hogy mennyire fontosnak tartom a feketék ügyét és az amerikai rabszolgaság kérdését Magyarországon - de ez nem lenne igaz -,
és bizony egy BLM-emlékműnek nincs itt a helye, hiszen az egész problémához semmi közünk sincs.
Előre félek, ahogy majd megint álságos, szakmaiaskodó viták kezdődnek, ahol mindkét oldal kerülőpályán, kamuérvekkel próbál majd a másik fölé kerekedni: bezzeg van Katyini mártírok parkja, feszületek, Columbo- meg Reagan-szobor, miért ne férhetne el az ott két hétig, mit zavar az téged, netán rasszista lennél?
Az ő szempontjukból biztosan, de az ő szempontjukból nem nehéz annak lenni. Leginkább egyszerűen csak nem érdekel a problémakör, ez a szomorú igazság. Semmi közünk hozzájuk, oldják meg egymás között, otthon - amerikai belügy, bár véleményünk egészen biztosan van róla. Esetleg tisztes távolból megfigyelhetjük, mi történik - aztán aki akar, mindenki szurkolhat a sajátjainak, fogadhat rájuk, akárcsak egy NFL-meccsen (állítólag akad, aki Magyarországon is követi!).
Ennek ellenére ez nem az állásfoglalás helye és ideje. És módja.
Sajnos nem túlságosan érdekel ennek az egésznek a „kultúrája", sem a PR, amit köré építenek - arról sem tehetünk nagyon magyarként, hogy valakik egyszer sajnálatos módon rabszolgaként odahurcolták őket. Közös múltjukat és jelenüket dolgozzák fel közösen, sok sikert kívánok hozzá.
Sajnos ugyanígy vagyok a rohingyákkal és a Free Tibet!-mozgalommal is. Nemkülönben irreleváns számunkra továbbá az amerikai őslakosok leigázása, majd saját érdekükben rezervátumokba kerítése (az emlékek azóta hálaadássá szelídültek); az örmények; a dél-afrikai Apartheid; és mindenféle elnyomott kisebbség, pl. a „palesztinok" vagy a németországi németek tengernyi sérelme. Vannak bőven saját nemes és lezáratlan ügyeink, regionális és helyi gondok-lehetőségek, temetetlen halottak: Trianon, Benes-dekrétumok, Auschwitz, 1956, 2006. A rabszolgának elhurcolt és azóta is súlyosan elnyomott, intézményes rasszizmus által megvert magyarországi feketék (afro-magyarok?) története és ügye sajnos nem létezik.
Bár majd biztos megmagyarázzák, jó szándékot nem tudok ebben a tervezett köztéri installációban felfedezni -
egy BLM-szobor (LMBTQ-val elegyítve) úgy való a Ferenc térre, mint Avram Iancu Székelyudvarhelyre.
Az egész egy egyértelmű, agresszív szimbólum: a balliberális lófarkas zászló, helyfoglalás, erőfitogtatás, provokáció, amit megérzésem szerint a fradisták se fognak válasz nélkül hagyni.
És majd utána lehet mutogatni, hogy szélsőjobboldali futballhuligánok megrongáltak egy páratlan műtárgyat, pöröghet a nemzetközi szaksajtóban meg a baráti nagykövetségek részéről a riogatás, hogy Magyarországon üldözik a feketéket és a melegeket.
Pedig milyen jó is lenne, ha széles körű társadalmi párbeszéd és egyeztetés venné kezdetét, és olyan, mindenki számára kifejező szobrot tudnánk kihelyezni, ami tényleg közös nevezőként szolgálhat! Ilyen lehetne például egy áldozat menekülése a nem tervezett adománnyal (azaz fosztogatásból származó lapostévével). Esetleg a sörteraszokon BLM-jelszavak skandálására, a tüntetők cipőjének csókolgatására önként rákényszerített (vö. a holland kultúrában ismert kínai önkéntes fogalma) elnyomók művészi, hasonlóan elgondolkodtató leképezése.
És megint jöhetnek a tüntetések, szabadtéri villámcsődületetek, felháborodott nyilatkozatok és kéretlen kiállások, profilképek tömeges kiszínezése és befeketítése.
Mert nothing else matters.
Címlapfotó forrás: Facebook
